Nagyobb távot anno 2010 tájékán tekertem. Az ötletgazda, a szintén lelkipásztor Kovács Tibor kitalált– mondhatnám így is – egy nem túl átgondolt biciklitúrát, ami 8 országon keresztül vezetett. A teológián belül hirdette meg a túrát, körülbelül. 15-en jelentkeztek is, de végül mindenki visszamondta, mert körülbelül. 3300 km-ről lett volna szó, kerékpárral, 8 országon keresztül. Én az utolsó napokban hallottam erről a felhívásról. Tiborral nem kifejezetten egy baráti körhöz tartoztunk, hiszen ő akkor már negyed-ötödéves volt, én pedig csak elsős, de amikor hallottam erről a lehetőségről, akkor elhatároztam, hogy vele fogok tartani. Amikor a társaink hallották, hogy elindulunk erre az útra, azt mondták, hogy felelőtlenség, hogy lehetetlen, stb. Abban az időben nem is volt kerékpárom, ráadásul nem rendelkeztem azzal a fizikai felkészültséggel, ami valljuk be, nem árt egy ilyen túránál. Mikor hazajöttem Kárpátaljára és bejelentettem a szüleimnek, hogy milyen biciklitúrára készülök, akkor édesanyám egyenesen azt mondta, hogy ez lehetetlen. Édesapám igazából nem mondott semmit. Mivel a szüleim nem igazán támogatták ezt az ötletet, ezért nem is volt pénzem, hogy kerékpárt, málhát, sátrat vegyek, és mindent, ami ehhez szükséges. Így az egyik barátomtól, akinek egész jó ösztöndíja volt, kölcsönkértem és ebből vásároltam kerékpárt és felszerelést, valamint ebből lett egy kis zsebpénzem is az útra. Úgy történt az elindulás, hogy egy csütörtöki napon Kovács Tibor és én is leadtuk az utolsó vizsgánkat Debrecenben, s pénteken útra keltünk. Induláskor a Debreceni Református Hittudományi Egyetem bejáratánál készítettek rólunk egy fényképet, ezt követően elindultunk a Nagyállomásig kerékpárral, majd onnan vonat mentünk Budapestig, Budapesttől pedig Rajkáig szintén vonattal utaztunk. S így érkeztünk meg a szlovák határhoz. Rajkánál átkeltünk, és elindultunk.

Első nap 70 km-t tekertünk, és soha nem felejtem el, hogy a sátrunkat – egy kétezer forintos, kétszemélyes sátrat, amely az otthonunkat jelentette 23 napig – egy mezőn állítottuk fel. Éjszaka megpihentünk, majd reggel viharra és zuhogó esőre keltünk fel. Tulajdonképpen mindenünk – ruhánk, felszerelésünk - átázott. Így aztán a további távot vizesen, megfázva, betegesen tettük meg. Nagyjából az első 4-5 napban volt esős idő, ami rajtam nagyon kifogott, mert nem számítottam erre. Az első héten azt gondoltam, hogy vissza fogok fordulni, én ezt abbahagyom, stb. De ahogy mondani szokták, a felhők felett mindig süt a nap, így kisütött a nap a szívünkben, aztán pedig ténylegesen, így tovább folytattuk a távot. Tehát Szlovákia, Ausztria, Németország, Svájc, Franciaország, Monaco, Olaszország, Szlovénia majd pedig vissza Magyarországra. Ez a táv megközelítőleg 3000 km-t jelentett.

Az első 1500 km-t a Duna partján tettük meg, tulajdonképpen a folyónál mosakodtunk, tisztálkodtunk; útközben sátrat vertünk, ahol épp ránk esteledett, például szőlővidéken, de megesett az is, hogy egy buszállomás várótermében aludtunk. De rengeteg-rengeteg olyan dolog történt, ami azután nagyban megváltoztatta az életemet, és a világról való felfogásomat. Tulajdonképpen – Magyarországon kívül – akkor jutottam el először külföldre, akkor láttam először tengert. Eltekertünk egészen Dél-Franciaországig, végig a Francia Riviérán, és eljutottunk Monacóig is.

Olyan helyekre értem el, ahová igazából csak nagyon gazdagon vagy sok pénzzel lehet eljutni. Tiborral kettőnknek 70 ezer forintunk volt erre az egész útra. Igaz, hogy a szlovén fővárosban Ljubljana-ban egy eurónk volt, és még közel 300 km állt előttünk. Vettünk belőle egy chips-et, megettük, imádkoztunk, és elkezdtünk kéregetni. Volt ilyen is.

A túra után értettem meg, hogy az életben nem mindig a pénz mennyisége számít, hanem hogy mennyi akaratunk és kitartásunk van. Egy olyan élményben lett részem, amiről idővel, körülbelül 50 éves koromra szeretnék majd egy kisebb könyvet írni. Annyi minden történt ott velünk, hogy amikor visszatértem, teljesen másképp álltam hozzá a dolgokhoz. A túra felénél tapasztaltam meg azt, hogy minden egyes nap – kb. 110-120 km-t tekertünk naponta, – egy bizonyos táv után elértük a holtpontot. Megtörtént, hogy tekertem 50 km-t, és akkor azt mondtam délután 2 körül, hogy kész, én tovább nem bírom, én meg fogok halni. Tehát nagyon katasztrofális az egész helyzet. Kegyelem, hogy kettőnknek mindig felváltva volt holtpontja. Amikor nekem volt holtpontom, akkor Tibor ment előttem, én mentem utána, ezzel is segítettük egymást. Mindig ő ment elől és én mentem mögötte, és ő felfogta azt a szembe fújó szelet, amit én abban a holtponti időben nem tudtam volna leküzdeni. De ugyanúgy, amikor neki volt holtpontja, akkor én mentem előre, ő ment a hátam mögött, én voltam a szélfogó. Ezek olyan dolgok, amit ha az ember nem él át, akkor nehezen ért meg.

A hazaérkezést követően ez a bringa még bizonyos ideig nálam volt, aztán attól is meg kellett válnom. Amikor Debrecenben a Kollégiumban laktam, akkor a koli és az egyetem közötti távolságot mindig kerékpárral tettem meg, ezzel is próbáltam spórolni.

Amióta hazajöttem Kárpátaljára és gyülekezeti lelkipásztorként szolgálok, azóta pedig downhillezek, ami hegyi kerékpározást jelent. Ez is egy gyerekkori álom volt. Soha nem jutottam el odáig anyagilag, hogy elkezdjem, viszont Istennek hála, ez most sikerült. De ugyanígy a cross motorozás is része az életemnek. A felségem is szereti az extrém sportokat, valahogy sikerült őt is rábeszélni, nagyon nőies tempóban, de tudja vállalni a hegyi kerékpározást mellettem.

Huszt városában, ahol élek, van egy várrom, és ennek az egyik oldalán– ki van alakítva egy downhill pálya, oda szoktam járni nyaranta. Általában vasárnap délután, amikor már lementek a szolgálatok, átöltözök s megyek kerékpározni fel a hegyre. Történt egyszer, hogy felmentem a várhoz, majd onnan ereszkedtem le, s közben néhány várromot látogató – épp magyarországi – turistát megzavartam. Ezek a turisták a vár látogatása után eljöttek a templomunkba – mert ez egy nagyon szép erődtemplom – és keresték a helyi lelkipásztort, aki éppen akkor kergette meg őket kerékpárral. S én akkor megérkeztem haza felszereléssel, sisakkal és félve – mert nem voltak biztos benne, hogy tudok magyarul, mert Huszt egy most már „elukránosodott” város – megkérdezték tőlem, hogy ki az, aki ki tudná nekik kinyitni a templomot. S mondtam, hogy én vagyok a helyi lelkipásztor, én ki tudom nyitni. Olyan furcsán néztek, hogy felszerelésben, sisakban vagyok. Mindig el szoktam mondani, hogy amikor sisakot veszek fel, akár motorozok, akár kerékpározok, úgy érzem magam, mint Superman. Leveszem ugyan a palástot, mégis van egy képzeletbeli köpeny a hátam mögött, amikor szelem az utakat, a dombokat, vagy a fák között megyek.

Milyenek a bringás feltételek Huszt városában?

Huszt egy kisváros Kárpátalján, mondhatnám egy gyöngyszem, mert egy nagyon rendezett, tiszta és sporthoz közel álló település. Rengetegen sportolnak itt a városban, én magam is járok egy helyi konditerembe, ahol tudják már rólam többen is, hogy lelkipásztor vagyok. Ez egy pozitívum, hogy tudunk találkozni akár egy konditeremben, vagy egy sporteseményen. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk itt Huszton, hogy rengeteg fiatal sportol. Minden évben megrendezik a félmaratoni futást. Egy baptista család – ahol több fiúgyermek van, az édesapa és a fiúk is hegyi kerékpároznak – működtet egy kerékpárboltot, ők minden éven szerveznek helyi versenyeket gyerekeknek. Illetve vannak kerékpár-felvonulások is a városban, valamint szülővárosomban, a szomszédos Nagyszőlősön is. Tehát egyre több az olyan mozgalom, ami azt hirdeti, hogy szükséges és jó dolog a kerékpározás.

A kerékpár közlekedési eszközként szolgál (a munkája során) vagy inkább egy szabadidős elfoglaltság eszköze az Ön számára?

A kerékpározás inkább szabadidős sport számomra. Igaz, hogy van városi kerékpárom is, de annyira központi helyen van a parókia, hogy hozzánk minden – piac, boltok, stb. – közel van, ezért én gyalogosan járok.

Mi a legkedvesebb élménye a kerékpározással kapcsolatban?

A 8 országon átívelő kerékpártúra volt az, ami leginkább megváltoztatta a világról alkotott képemet. Azóta nagyon sok országban járhattam hála Istennek, nagyon sok mindent láthattam, tapasztalhattam. A legkedvesebb pedig az, amikor az ismeretlen bácsi megsajnált engem, és mondta, hogy vigyem el a bringát aztán majd kifizetem. Mert ez egy olyan dolog a mai világban, amire szerintem nagyon kevés példa van. Ez tulajdonképpen olyan, mint a kegyelem, hogy oda lett adva, és majd ha az ember hitre jut, akkor mondhatnánk úgyis, mintha rendeznénk a számlát. De a kegyelem mindig több, mert azt nem tudjuk rendezni.

Dénes Elemér és Kovács Tibor – 2010.

Mi a véleménye a kerékpáros kultúráról? Mit gondol a kerékpárosok közlekedésben való helyéről?

Ez jó kérdés. Mivel nem csak kerékpározom, hanem autót is vezetek, így mindkét oldalt ismerem. Magyarországon, főleg most Budapesten az új, felfestett bicikliútvonalakkal nagyon sok a probléma. Látom a harcot a bringások és az autóvezetők között, hogy kinek van joga ahhoz, hogy használja, az utat, kinek nincs. Úgy gondolom, hogy egy plusz sáv felfestése nem jelent jó vagy logikus megoldást ebben a helyzetben. Inkább az emberi kultúráról vagy hozzáállásról van szó, arról, hogy mennyire vagyunk tekintettel egymásra. Ausztriában és Németországban tapasztaltam azt, hogyha mentem az úton és a hátam mögött jött egy autós, és ha nem tudott megelőzni, akkor nem dudált, nem integetett, nem szitkozódott, hanem megvárta, amíg szabaddá lesz az út és meg tud előzni. Idehaza, vagy akár Magyarországon úgy látom, hogy ennek még nincs meg a kultúrája. Nem adjuk meg az egymás iránti tiszteletet, hanem inkább megy a szitkozódás, keressük, hogy ki a hibás, ki a felelős azért, hogyha valami rossz történik. Angliában is éltem rövid ideig, ott általában egyik városból a másikba kerékpárral közlekedtem. Londonban is azt láttam, mint általában a nagyvárosoknál, hogy rengeteg a kerékpáros. Ott is vannak nézeteltérések autóvezetők és kerékpárosok között, de mégis azt látom, ahol a hozzáállás nem rossz, hanem van egy kölcsönös tisztelet, ott tulajdonképpen tudnak boldogulni az emberek.

Világot járt emberként, hogy látja, nemzetközi szinten összehasonlítva hol állunk a kerékpározásban mi, magyarok, és mit lehetne még tenni?

Az elmúlt 30 esztendőben azt láttam, hogy a helyzet nem rossz. Természetesen lehetne többet is tenni, mert egyre nagyobb a kerékpárutak iránti igény. Amíg Magyarországon tanultam, éltem, azt láttam, hogy ott is ez fejlődik, egyre inkább nagyobb teret nyer a kerékpárutak megvalósítása. Aki eljön Kárpátaljára, Magyarországról vagy Nyugatról, azt mondja, hogy legalább 10-20 évvel vagyunk visszamaradva a fejlődésben. Ez egészen igaz volt néhány évvel ezelőttig. Most már nálunk is készülnek az új utak. Nagyon sok helyen jelennek meg kerékpárutak, persze nem több kilométeres szakaszokban, de vannak bringautak az út mentén. A 8 országot, ahol jártunk, nem is lehet Magyarországhoz, vagy Kárpátaljához hasonlítani, mert ott kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnek erre.. Ez például azt jelenti, hogy autópálya, vagy gyorsforgalmi út mellett párhuzamosan kerékpárút halad (mint Franciaországban is találkoztunk ilyen útvonalakkal). A kerékpártúra alatt nagyon sok velünk hasonló felfogású fiatallal találkoztunk, akik elindultak kerékpárral akár Angliából, akár máshonnan. Persze az ő helyzetük kicsit másabb volt, mint a miénk, mert mi vittünk magunkkal egy 10-15 kg-os málhát, talán nem is mindig voltunk tiszták, mert nem mindig volt tisztálkodási lehetőség. Egy nyugat-európai kerékpáros, legyen középkorú vagy fiatal, megteheti, hogy gondol egyet és nekivág több országnak. Vesz magának egy több ezer eurós kerékpárt, beteszi a bankkártyát a zsebébe, és a napi 100-150 km tekerés után leteszi a bringáját egy parkolóba, bemegy egy hotelbe, vacsorázik, és nyugodt helyen alszik. Persze ott más viszonyok vannak. Viszont kerékpárutak, azt látom, hogy idehaza is egyre több helyen jelennek meg, és Magyarországon is.

Télen is szokott biciklizni?

Nem igazán. A hegyi kerékpározást lehetne ilyenkor is folytatni, viszont én sokkal jobban féltem azt a bringát, minthogy télen rossz időben használjam. Télen általában szüneteltetem és inkább téli sportokat űzök.

Milyennek véli a kárpátaljai teremtésvédelmi helyzetet?

Az Ökogyülekezeti Mozgalmat ismerem, a teológia alatt voltam egy gyülekezeti alkalmon Telkibányán. Szalay László Pál, az ottani lelkész nagy zászlóvivője ennek a mozgalomnak. Értesülök általa az ilyen jellegű hírekről. Sajnos Kárpátalján ennek még igazából nincs olyan formája, mint Magyarországon. Viszont jó ötletnek tartom, hogy erről is beszéljünk, hiszen ez is egy olyan ügy, amiben hitem szerint az Isten mellénk áll, sőt biztat abban, hogy ezt csinálni kell. Akár már a gyülekezetben, hittanórán, ifiórán beszélhetünk olyan dolgokról, amit esetleg be is tudnak építeni az életükbe, meg tudnak élni. Én úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb, ha természetessé válna az, ami jó. Miért ne lehetne például megtanítani a gyermeket, hogy ne gondolkodjanak bután akár a szemeteléssel kapcsolatban, akár hogy hogyan védje a természetet? Kívánatossá kell tennünk számukra azt az életfelfogást, hogy a jó, a tiszta, és a szép dolog természetes legyen, ne pedig kötelező.

Összefügg a keresztyénség a kerékpározással?

Itt csak a missziót tudnám megemlíteni. A kerékpározás egy olyan eszköz lehet akár egy misszionárius vagy egy igehirdető, vagy egy ifit vezető fiatal számára, ami biztosítja, hogy eljusson A-ból B-be. Mondhatnám így is, hogy missziói szempontból a kerékpározás vagy a kerékpár egy nagyszerű dolog, mert segít bennünket eljutni egyik helyről a másikra. Ha eljátszanék a gondolattal, hogy Pál apostolnak lett volna egy országúti kerékpárja, vagy legalább valamilyen kerékpárja, valószínűleg ő is sokkal könnyebben tudott volna mozogni, mint ahogy tették régen, gyalogosan vagy szamárháton. Tehát missziói szempontból egy zseniális eszköz lehet.

Az MRE egykerekes támogatója a Magyar Kerékpárosklubnak (MK) a környezeti felelősségvállalás jegyében. Az MK minden évben, tavasszal és ősszel megszervezi a Bringázz a munkába! kampányát, ehhez hasonló kerékpáros megmozdulást szervezett az Ökogyülekezeti Mozgalom idén októberre a református hívek és oktatási intézmények tagjai számára. Mi a véleménye erről az együttműködésről, kezdeményezésről?

Úgy gondolom, hogy ez mindenképp pozitív, mert ami jó, ami egészséges dolog, amellé oda lehet állni. Akár, mint egy olyan jó ügy, amiben az egyháznak is van felelőssége, és oda tud mellé állni, ezeket támogatni kell. Például, amikor nyaranta fiatalokat táboroztatunk, volt már rá példa, hogy egy nap bringát adtunk a fiataloknak és közösen eltekertünk egyik helyről a másikra, vagy meglátogattunk egy másik gyülekezetet. A kerékpározás olyan, mintha beülnénk kávézni, csak éppen közben még sportolunk is, és beszélgetünk. Úgy gondolom, hogy a csoportos bringázás lényegében olyan, mintha egy ifi órán lennénk, akár, mert közben tudunk beszélgetni. S ez nagyon fontos, amikor manapság csak csetelünk, csak a technikát használjuk az ujjainkkal, de a tekerésben tudunk közösen együtt lenni.

Akár Afrikára gondolok, akár idehaza Kárpátaljára, nagyon sok embernek szinte a mindennapi megélhetését biztosítja a kerékpár. Mondok néhány példát. Kárpátalján, amikor autózunk egyik helyről a másikra, látok nagyon nyomorult helyzetben élő embereket, akik elmennek rőzsét gyűjteni az erdőbe, rápakolják a kerékpárjukra, és azzal szállítják haza. Tehát, ha őnekik nem lenne kerékpárjuk, akkor nagyon nehezen boldogulnának. Hasonló a helyzet Afrikában. Ugyanez a helyzet egy faluban, ahol közel élnek a városhoz, mert vannak rá példák, hogy egy 60 éves nagymama otthon összegyűjtött vagy 80 db tojást, beteker a városba és ott fogja eladni a piacon. Hasonlóképp, a szegény ember elmegy gombázni, szed rengeteg gombát – hisz a gazdag embernek nincs ideje erre – közben sportol, kint van a természetben. Fogja a vödör gombáját, s behozza biciklivel a városba. Tehát ez egy olyan eszköz, ami szinte elengedhetetlen sokak életében.

A kerékpározásnak számos előnye van, ezek közül melyek a kedvencei?

Ez nehéz kérdés. Amikor rákészülök arra, hogy elmegyek és valamelyik hegyet megmászom és onnan pedig majd erővel, sebességgel lejövök. Ez számomra mindig egy készülési folyamatot jelent. Szerintem a kerékpározásnak az is az előnye, hogy ha egy ember hosszabb útra, például egy kirándulásra megy, akkor van benne egy készülődési folyamat. Itt mindig át kell gondolni, hogy honnan, hová, miért, mennyi időre megyek, és hogyan készüljek fel erre az útra. Mint amikor Kovács Tiborral elmentünk a túrára, nagyon át kellett gondolnunk azt, hogy mit kell magunkkal vinni, mik azok a szükséges dolgok. S útközben jön rá az ember, hogy rengeteg fölösleges tárgy nélkül is tudunk boldogulni. Mert ott, 23 nap alatt tényleg csak az volt velünk, ami szükségesnek bizonyult. Emlékszem arra – ezt nem fogom soha elfelejteni –, hogy vásároltam itt Kárpátalján néhány csomag instant levest, és vittem magammal az útra. Végül oda jutottunk, hogy a kerékpáromnak a lánca teljesen kiszáradt a sok tekeréstől, de nem kentük meg, mert nem vittünk magunkkal kenőolajat. Úgyhogy végül is a levesnek az olajával kentük meg a láncot. A szükségben rájöttünk arra, hogy ezt is tudjuk használni.

Én úgy látom az előnyt ebben a dologban, hogy fegyelmez, és tanít bennünket, hogy valamire készüljünk, és hogy hogyan készüljünk.

Kolonics Patricia

Forrás: reformatus.hu
Képek forrása: Dénes-Zsukovszky Elemér

Bővebb információ a „Bringázz a templomba! Bringázz a Refibe!” kampányról

Tekerj az egészségedért! - A közlekedési eszközként használt kerékpárról, kerékpáros kultúráról, és a mozgás fontosságáról beszélgettünk Kapitány Flóra ifjúsági lelkésszel, addiktológiai konzultánssal, az Ifjúságépítők munkatársával is.

Kerékpározás, mint a teremtésvédelem eszköze - A „Bringázz a templomba! Bringázz a Refibe!” kampány kapcsán kérdeztük már Szabó Istvánt, a budapesti József Attila lakótelep formálódó gyülekezetének lelkipásztorát is.