Egy elszánt, vidám és optimista csapat indult el ma reggel a Teremtés Hetének programjaként, hogy gyalogosan körbejárjon 2 hidat és 4 templomot. Mindezt 32 kilométeren. A résztvevők 8 évestől nyugdíjasig, mindenféle korosztályból valók voltak - folytatták a beszámolót a blogon.
Volt, aki még a Kékes-tetőről hozott sétabotra támaszkodott, s volt, aki modern Nordic-walking bottal vágott neki az útnak. A lábakon túrabakancs, a háton étel-ital, s különféle energiahordozók, a zsebekben turistatérkép, s a vészhelyzetben riasztható sofőr telefonszáma.
Az első híd: Pentele.
A reggeli csípős hidegben értük el a Pentele hidat (4. km), aminek dilatációs hézagain megcsodáltuk a híd kilengését, majd a híd emléktábláját is szemügyre vettük. (Autóval valahogy rövidebbnek tűnt eddig a híd.)
Bár még csak az elején tartunk (7. km), próbáljuk az alagút, s az út végét látni, vagy legalább remélni, hogy egyszer hazaérünk...
Az első templom: Kisapostag.
Nem sok mindent tudtak vállalkozásunkról, ennek ellenére szívélyes fogadtatásban volt részünk: mosdó , frissítő várt, s néhány percre elcsendesedhettünk a templomban. Persze a gyerekek, mint akik most szabadultak az iskolapadból, rögtön megrohamozták a játszóteret. Nem fáradtak.
Kisapostagon kedves, nyílt emberek élnek. Mikor megterveztem az útvonalat, többen is segítettek gyakorló túrázók és zarándokok, hogy milyen útvonalon célszerű megközelíteni Dunaföldvárt. Aztán rájöttem, hogy elég csak követni a kék sáv túrista utat. Csak az a baj, hogy sehol nem jelzik fákon, oszlopokon.
Így is lejutottunk a Duna-partra (13. km), ahol elfogyasztottuk a csodálatosan ízletes ebédet (sajnos az apostagi templomok déli harangszava nem ért el odáig).
Friss-zöld legelő (14. km). Csaholó pásztorkutyák mellett kimért léptekkel a botjára támaszkodva közeledő pásztor. Ismerősként üdvözöljük egymást, hiszen korábban segítőkészen megígérte, hogy mire odaérünk, kideríti, hogy miként lehet a 6-os főutat elkerülve eljutni Földvárra. Sajnos csak dzsumbujon által. Erdélyből valósi a bácsi. A birkák itató vályújában egy méretes csuka siklik ki a kezek közül, valahányszor a gyerekek megpróbálják megragadni. Nagyokat nevetünk. Aztán a pásztor mosolyogva inti magához a gyerkőcöket, s felvezeti őket a karámhoz, ahol egy ma hajnalban született bárány béget. Kihozza. A bari lábra áll, ingadozik, de tartja magát. Csodálatos erős lábai vannak. 4 hónap alatt ennyire kifejlődik az anyja méhében! Felfoghatatlan Isten gondoskodása, ahogy erre az állatra is odafigyel, törődik vele.
Csodálatos idő van! Milyen jó, hogy Isten kezében van az idő járása is! Érzékeink tobzódtak a kényeztetéstől: a meleg simogatta arcunkat, orrunk megtelt a fák és füvek, a sár illatával, a madarak éneke töltötte meg füleinket.
„Ki teremtette az egész világot? Atyánk, Istenünk!”
A második templom: Dunaföldvár
Kadarka utca. Röviden annyit, hogy hosszú. Mire odaérünk a templomhoz, szétszakadozik a társaság. A gyorsabbaké először a mosdó! Mire az utóvéd is beérkezik, az asztalt székek veszik körül, víz és pohár vár. Kezdünk fáradni (20. km). De nem mindenki! Megjelenik egy Blöki, mire a legfiatalabbak talpra szökkennek, s versenyt futnak az ebbel fel a templomdombra, majd le a kapuig. A szendvicsből is kap. Lám, milyen gyorsan gyógyul a fájó láb, frissül a fáradt végtag!
Megcsodáljuk a templom új orgonáját is: gyönyörű a hangja. Mire kilépünk a templomból, valaki egy hüllőbőrrel is gazdagabb lett. Szépen összecsomagolja, s bekerül a szendvics mellé a táskába.
Igazság szerint az ifjúságot azzal vettük rá a kitartásra, hogy a templom utáni következő pihenőt a "Marcipán"-ra időzítettük. Valahányszor megláttuk rajtuk a csüggedtség apró jeleit, rögtön megvillantottuk nekik az édes pillanat reményét, amiért érdemes küzdeni. Úgy ízlett, érdemes volt.
Ezen a helyen döntött úgy két résztvevő, hogy nem kockáztat komolyabb sérülést, s megerőltetett lábaikkal buszon folytatják visszatérő útjukat.
A második híd: Beszédes József
Igaz, a kép nem erről, hanem az új kerékpáros sávról készült, magunk mögött hagytuk azt a hidat is. Alattunk békésen hömpölyög a Duna hatalmas tömege. Mennyivel egyszerűbb lett volna tutajon lehajózni idáig!
Egy újabb mérföldkő. Különös érzés kerített hatalmába minden egyes tábla láttán, mely előrehaladásunkat jelezte. Valami elkezdődik, valami véget ér. S mindig, amikor valami véget ér, valami más elkezdődik. S mi belelépünk. De nem egyedül. Társaink vannak, s Istenünk! S akkor nem számít a kilométer, a 21 és 25, mert tudjuk, hogy Hazafelé tartunk.
A harmadik templom: Dunaegyháza
Egy újabb csapattaggal lettünk kevesebben, aki pár utcával korábban hazaért - de jó neki!
Egyáltalán megálljunk (27. km)? Ha megállunk el tudunk még indulni? Hopp, a cipő is lekerült egy lábról - vigyázz, mert nem tudod majd visszahúzni! Végül csak elkészült a kép - de csak ülve...
Mennyi van még hátra? Egy autó lassít le mellettünk: - Bírjátok még? Elvigyek valakit? - Most már csak nem adjuk fel! - és megyünk tovább. Látom, aki eddig vezér volt, ő is lassabban lépked. A talpam ég, a forgóm is inkább elviselné már a vízszintest. Újra meg újra lemaradozik valaki. Mások szeretnének minél hamarabb otthon lenni, és az utolsó kilométereket is olyan fürgén róják, mint akik még csak most indultak el.
Egy utolsó kép. A célba érkezés. Az arcokon a győzelem örömmámora.Tudom, a 32 kilométer sokaknak csak egy séta, vagy egy pár órás futótáv. Nekünk arra pont elég volt, hogy felismerjük, mennyire fontos küzdenia gyengeségünk és kicsiségünk ellen, összetartani egy csapatot, akik mind más-más képességekkel bírunk, s észrevenni ebben a rohanó, gépesített világban a lepke lehullott szárnyát, a ló patkójának nyomát a sárban, vagy a fagylalttal összemaszatolt arc fölött csillogó gyermekszemek báját.
Elfáradtunk. A lábaink sajognak. De gazdagabbak vagyunk. Isten tett gazdagabbá, amikor megajándékozott ezzel a világgal, a fáradtsággal, s a pihenés örömével.
Forrás: www.evangelikus.hu
