Telkibányán a gyülekezet sok mindent hoz magával a múltból. Egy olyan lelki beállítottságot, amit átörökíteni nem lehet, csak személyesen megtapasztalni és dönteni sorsáról. Kell-e a mai embernek a kegyesség? Akarjuk e úgy gyakorolni a hitünket, hogy nem csak hagyományokat őrzünk, nem csak a rítus ismétlődését éljük, hanem eleven hittapasztalattal dolgozunk? Érezzük-e a lelkiség csíráit magunkban? Ébreszt az ige, szól hozzánk? Ad örömet az evangélium bíztatása, hoz megszomorodást a bűnök leleplezése? Hullámzik a vágy bennünk, amikor az ének felharsan? „Szólj, szólj hozzám Uram, mert szolgád hallja szódat…”(512. dics.)
Hihetetlen érték a középkori vártemplom, a reformáció korából eredő fejfafaragó hagyomány és a hatalmas parókiakert. Nem beszélve a harangokról, a harmóniumról, a klenódiumokról és a protokollumról. Mindezek a kincseket, amelyek adottságai e helynek, elképzelhető, hogy a mai reformátusok több számmal nagyobb viseletnek érzik a kelleténél. Hosszú az ujja, széles a válla, nehézkes a súlya. Külső, állami segítséggel, komoly adományokat gyűjtve, összefogást tanúsítva, pályázatok farvizein evezve, elmondhatjuk Vörösmartyval: „Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi harc fia? Áll a ház még, bár fogy gazdagsága. S telt pohárnál ül az ősz maga.” (Szép Ilonka)
Vajon mi mit érzünk magunkénak, ami felett a lehengerlő jövő mond majd ítéletet? Mit adtunk, mit hagytunk nem a véreinkre, hanem a lelki testvéreinkre? Egyházunk, gyülekezetünk mely általunk énekelt szent indulókat, égből kiszakadt igéket, áldott alkalmakat fogja felemlegetni, megőrizni, továbbvinni? Lesz e ténykedésünknek, forgolódásunknak fizikális és lelki lenyomata? Akar e majd egyáltalán bárki visszanyúlni abba a korba, ahol mi őriztük a lángot?
Ugyan a halotti torban énekelt, a telkibányai kegyességet jól bemutató, helyben költött énekek Nagy Pál gondnok halálával a sírba szálltak, de a rég elnémult Schiedmayer kétmanuálos harmónium restaurált külsővel és belsővel újra bekapcsolódott az Isten magasztalásba. A templomkert árnyas gyümölcsöse, ami oly sok emberöltő idejére meghatározta a temető arculatát, már csak nyomokban fellelhető, de a parókia udvaron, 40 fából új gyümölcsöskert plántáltatott. Noha az egykori nagyszámú templomjáró gyülekezet az idő előrehaladtával elkopott, de a mai visszamaradt kemény és megébredt mag hitét tudatosan képviseli és egyházát építi. Sajnos az életmód, a generációváltás miatt az önkéntes vállalások, szolgálatok fellazultak (presbiterség, egyházfiság), de nyíltak időlegesen más megoldások (közfoglalkoztatási program, önkormányzati, civil, együttműködés, pályázati források), amelyek a gyülekezet működésének a feltételeit biztosították.
Az idők és közösségek változnak és nem egyforma a lelkesedés, az emberanyag, a korszellem, a lelki látás, az eltökéltség, a gyülekezet építésére. Lehet nyitott szemmel járni, hogy a magunk lehetőségei, hol tudnak áttörni a saját világ keretein és képesek behatolni, kitágítani más családok, atyafiak életterét. Ezt tesszük, amikor egy tragédiába süllyedő család kezét megragadjuk és anyagi, lelki forrásainkat hadrendbe állítva megpróbáljuk az innenső parton tartani őket. Ebbe gyökereznek az apró szívességek, kedvességek, amelyekre ma tanítani kell az embereket, hiszen társadalomfejlesztő pályázatok egyik kritériuma, ezek gyakorlása. Ezt tette a debreceni Széles Zoltán kertésztechnikus, aki 1600 ribizli tövet ajánlott fel a kertészetéből, az eddig még ismeretlen református testvéreinek.
Gyülekezetünk örömmel vette dr. Kocsis Attila programigazgató megkeresését, hogy 200 ribizlioltvány elvitelre vár Hajdúsámsonban. Április 19-én, egy esős szerdai napon, a gyülekezet kisbuszával szállítottuk el a nagylelkű adományt. A sár, a tócsák, a csepergés ellenére Széles Zoltán, a nevéhez hűen szélesre tárt szívvel, jókedvűen fogadott bennünket. Nem kerített nagy feneket a dolognak. Beirányított a járművet a sorok közzé és bepakolták a 25-ös kötegekbe rendezett töveket. Néhány tanács, kedves szó és tíz percen belül el is hagytuk a helyszínt. Bár kicsit aggódtunk, hogy hol lesz hely és kedv az ültetéshez ennyi oltványnak, de két hét alatt megoldódott ez a problémánk is. A gyülekezet 25 tövet plántált el a parókiakertbe, a fennmaradt állomány magánszemélyekhez és intézménykehez került. Sokféle növény telepedett már erre a napos hegyoldalra. Ültettünk tamariskákat, koreai jegenyefenyőt, levendulát, dédesi hársat, potyó szilvát, jász vadókát, árpával érőt, arabitkát, és még ribizlibokrot is. A húsvéti hirdetés nyomán 20 család jelezte igényét, valamint a helyi önkormányzat, iskola és óvoda. Az életerős növényeket házhoz szállítva adtuk át új gondviselőiknek. A többszázezer forint értékű adomány, megkezdte remélhetőleg gyümölcsöző, hálát érlelő növekedését a ’bányi’ földben, mely hasonlatos a bibliai szántóvetőjéhez.
Jó tudni, hogy többen is vagyunk, mint amennyien a hit égisze alatt találkozunk hétről hétre. Jó tudni, hogy mások is kaptak kétszeres mértékéket az adományozó lélekből, nem csak a mi atyafiaink. Jó arra gondolni a szeszélyes tavaszi napokon, hogy a föld felett, s bizony a föld alatt is bizsereg az élet. S jönnek majd idők, amikor e bokrok asztalt terítenek az ég madarainak és a telkibányai halandó, de új életben reménykedő népének.
Szalay László Pál
