Ábrahám, a hit példaképe „reménység ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Sokszor nem tudunk mit kezdeni ezzel a reménység ellenére való reménységgel (spes contra spem), és helyette inkább a reménytelenség ellenére való reménységre buzdítunk, mintha ez ugyanaz lenne. Tele vagyunk lelkes, erre épülő bizonyságtételekkel, amelyek kiélezik ’az annak ellenére való’ reménykedés mozzanatát. Globális és lokális sötét helyzetünk leírása után, azt magunk mögött hagyva, kiemelkedve a pillanatnyi szituáció csüggesztő állapotából kizárólagosan és kontrasztosan mutatunk a reménységre. És reménykedni csak az egész világ ellenére lehet, amire egyre inkább úgy tekintünk, hogy összeesküdött ellenünk.
Összeesküvés-elméletünk nem más, mint saját kétségbeesésünk kivetítése. Olyan kétségbeesés, amely feladta a reménységet, amit ki tudja, meddig tápláltunk magunkban. Ne siessünk reménytelenséggel felcserélni ezt a saját reményt! Szeretnénk letagadni ezt az emberi reménykedést, ami valószínűségekbe, más emberek jóindulatába, a körülmények kedvező alakulásába vagy a közelgő katasztrófa elkerülésébe kapaszkodik. Ugyanakkor ez az, ami a valósághoz tapaszt minket, még ha ez a valóság keserű is. Erről a gyarló reménységről ír Pál, amikor ennek ellenére beszél az Istenbe vetett reménységről.
Ettől az emberi reménységtől leszünk földlakók, és ez ment meg bennünket attól, hogy más világot teremtsünk az Isten által teremtett világon túl. Csak az éli meg a reménység kudarcát, aki képes emberként reménykedni. Csak annak omlott össze mindene kártyavárként, aki képes volt akár a legnaivabb elképzelésekkel is reménykedni.
Zárt, ellentétes szófordulatot használunk, amikor reménytelenség ellenére való reménységről beszélünk. A reménység ellenére való reménység is ellentétes, de nem zárt, hanem tragikus ellentét, amely magában hordozza az emberi sorsot. Ez jelenik meg a gyermektelen Ábrahám alakjában, aki az ígéret szerint nagy nép atyja lesz. Thomas Mann szavaival Ábrahám „szenvedett, és mikor belső zaklatottságának mértékét a nagy többségével összehasonlította, ebből azt következtette, hogy szenvedése jövővel terhes”.
Az, hogy ez a jövő áldás lesz-e, azon múlik, hogy miután mindent megpróbáltunk, amit csak tudtunk, rá merünk-e hagyatkozni Istenre. 2015-ben sokan így köszöntötték a 21. ENSZ-klímacsúcson aláírt egyezményt: „Párizs, a remény szimbóluma”.
Reménységre ad okot egyeseknek, hogy lényegében sikeres diplomáciai egyezmény volt az, amelyben önkéntes alapon százkilencvenöt ország megállapodott, hogy másfél Celsius-fok alatt tartják a globális hőemelkedést. Az emberi reménység kétségéhez tegyük hozzá: minden kötelező ellenőrzés (protokoll) nélkül – továbbá az elmúlt hónapban az USA kilépett az egyezményből.
Reménységre ad okot egyeseknek, hogy bár a Kárpát-medencében a hőmérséklet globális emelkedését hatványozottan érezzük, mi aláírtuk és tartjuk is magunkat az egyezményhez. Az emberi reménység kétségéhez tegyük hozzá, hogy az adatokat a csalóka 1990 évhez mérjük, amikor még működtek a szocialista korszak ipari, bányászati létesítményei.
Reménységre ad okot egyeseknek, hogy rendben folynak Paks 2 beruházásai, és nemsokára majdnem teljes egészében „tiszta energiaforrásból” kapja az elektromos energiát országunk. A remény kétségéhez tegyük hozzá, az első olyan tragikus atomkatasztrófáig, amelyből három is volt az utóbbi évtizedekben.
A spes contra spem reménységében még az első, emberi reménységünkben tartunk. Úgy tűnik, hogy a teljes kudarcig kell reménykednünk, addig, amíg képesek nem leszünk ezen emberi reménység ellenére reménykedve hinni Istenben. Addig csak ámítjuk magunkat. Térjünk észhez! Térjünk meg!
Kodácsy Tamás
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. szeptember 24-i számában.
