A kortárs teológiában a mély inkarnáció (deep incarnation) fejezi ki azt a gondolatot, hogy a testet öltés nem csupán egy személyben történik meg, hanem az egész teremtettségben. A testté létel nem csupán az emberi test és személyiség felvételét jelenti, hanem azt is, hogy megfogható lesz, és érvényesek lesznek rá a természeti törvények. Isten Fia belép a világba, mindenestül evilági lesz, kapcsolataival, lábnyomával, érintéseivel, emberi anyagcseréjével része lesz annak a világnak, amelyet úgy szeretett az Atya, hogy ebbe Őt küldte el (Jn 3,16). A kereszténységen kívül nincs még egy olyan vallás, amely jobban tudta volna annak a polaritását kifejezni, hogy mit jelent egy személyben teremtőnek lenni és teremtetté válni. Hitvallásainkban úgy fejezzük ki ezt tömören, hogy Isten emberré lesz, de felfoghatjuk tágabban is: a világ Alkotója egy endemikus élőlény lesz a világban. Pál apostol nyomán értem ezt, aki az endemikus kifejezést erre az ember evilági, jelenvaló, földi létére használja (2Kor 5,6–9).
A betlehemi jászol a teremtett világ közepe lesz, szimbolikusan az egész teremtettség megjelenik ott. Tertulliánusz szavaival a teremtéskor „bármilyen formát és kifejezést adott is akkor az agyagnak, az volt az Atya gondolataiban, hogy Krisztus egy napon emberré lesz”. Ha igaza van, akko a jászolban központosul a teremtett világ. Az első nap világossága most megy a sötétségbe. A második nap ege most ért össze a földdel. A harmadik nap szárazföldjén virágzott ki Jessze vesszeje, aki eljött a Galileai-tengertől (Lk 1,26), hogy oda térjen vissza. A negyedik napon felhelyezett csillag áll meg az istálló fölött. Az ötödik napon megteremtett szárnyas angyalok (Ézs 6) jönnek el, hogy dicsőítsék Istent, és hármas szózatot énekeljenek a Szentháromságnak. A hatodik nap élőlényei is mind ott vannak, kicsik és nagyok, szegények és gazdagok, kitaszítottak és előkelőek. Minden mozgás, a napkeleti bölcsek keresése, a pásztorok ijedelme, a mennyei seregek éneke a közös otthonunkba belépő Fiúra fókuszál, aki a legnagyobbat lépi: a bennragadt Ige kimondott lesz, eljött közénk.
A közös otthonról való gondoskodás és a karácsony közötti szoros kapcsolatra leginkább a keleti apologéták és egyházatyák szóhasználata mutat rá, akik az oikonomia kifejezést mind az isteni gondviselésre, mind krisztológiai értelemben az Ige testet öltésére használták. Ezzel azt fejezték ki, hogy Isten gondviselése a közös otthonunkra (oikosz) nem csak azokban a természeti törvényekben (nomosz) valósul meg, amelyet Isten dolgaink és létünk szabályozásában adott elénk, hanem abban is, hogy a törvényadó a törvények alá került, hogy betöltse a törvényt. Isten legnagyobb gondviselése irántunk az, hogy hozzánk hasonló lévén megmutatta, hogyan kell otthonosan mozogni az otthonban, nem gőgösen, tájékozatlanul, kizsákmányolóan. Az otthonosságot nem a bezárkózás, elszigetelődés teremti meg, hanem a világban való otthonos mozgás, ahogyan Jézus a legnagyobb természetességgel él földön és vízben, faluban és városban, lakodalomban vagy gyászban, ülve vagy állva, éhesen vagy jóllakottan.
Az otthont számos költő és író próbálta meghatározni, kilépve a fizikai falakból, a lakberendezési fortélyokból, vagy a vonalak által határolt térből. „Mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék. Az az ember, akinek van hová – és van kihez – hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal.” – mondja Szabó Magda. Az otthonban érzések, társak, kapcsolatok vannak. Nem a lakcímünk definiálja az otthont, hanem ott van, ahol az otthonosan mozgó Jézus van. De nem is érzések vagy illatok csupán, hanem az otthonosságunkat mint teremtmények a Teremtőhöz való viszonyunkban éljük meg.
A karácsony otthoni ünnep, ezért minden erőnkkel otthonossá akarjuk tenni. A karácsonyi reklámok nagy része a meghitt pillanatok egy-egy részletét emelik ki, ahhoz ajánlanak megoldásokat, termékeket, hogy azzal a nélkülözhetetlennek tűnő kis hozzájárulással teremtsenek bensőséges hangulatot a családnak, különösen a gyermekekre fókuszálva. Álságos trükkök ezek, mert mi is szeretnénk ezt az otthonosságot, bár jól tudjuk, hogy nem ezen múlik. De akkor min múlik?
Teológus hallgató koromban minden ünnepen legációba mentünk, amely azt jelenti, hogy az egyházi ünnepeket nem a családdal töltöttük, hanem gyakran Isten háta mögötti helyeken hirdettük Isten Igéjét. A karácsonyi vonatozások sokszor bizarr utazások voltak, mert a hosszú, szentesti szerelvényeken a kalauzok és a legátusok ültek, vagy tétlenül vártak. A várakozásokat legtöbbször az ünnep magányában rendszeresen vonatnak ugró öngyilkosok okozták. Ebben mutatkozott meg legerőteljesebben a napforduló előtti sötétség démoni tombolása, miközben máshol az emberek családi körben örültek egymásnak és Jézus születésének. Soha nem felejtem el azt a hideg Szentestét, amikor a bogyiszlói gyülekezetbe igyekeztem, és Tolna–Mözs államáson leszállva néhány kilométert kellett még gyalogolnom a csendes úton, hogy elérjem a bogyiszlói parókiát. Nem tudom miért, mindentől távol olyan nyugalom és erő áradt belém, mintha otthon lettem volna: ragyogott a táj a friss fehér hótól, emlékszem az égbenyúló fákra, a friss levegőre. Nem volt ott sem a család, sem társaság, sem karácsonyfa, sem meleg, sem vacsora. Mégis ott volt Isten.
