Misszió és társadalmi felelősségvállalás a koronavírus-válságban címmel szervezett online konferenciát 2020. november 27-én a Kovász közösség. Az esemény református, evangélikus és szabadkeresztyén vallási közösségek és intézmények vezetőinek panelbeszélgetésével indult, melyet online kérdezz-felelek szekció követett.
A Kovász közösség helyi és össztársadalmi kérdésekben keresztény gyülekezeti tagokat együtt-gondolkodásra, összefogásra és aktivitásra buzdító, hálózatosan felépülő közösségszervező csoport. Célja, hogy a gyülekezetek tagjait felelősségvállalásra, a szolidaritás és irgalom aktív cselekedeteire hívja és ezek megélésében segítségükre legyen.
A beszélgetésen szóba került többek között a járvány teremtésvédelmi vonatkozása is. Sokat beszélünk a vírus okozta jelenségekről és korlátozásokról, de nem téveszthetjük el szem elől a pandémia okát. Kiemeltük, hogy a koronavírus egy olyan zoonózis betegség, amely az állatvilágból érkezik, ezért felkészületlenül találja az emberi fajt, nem alakult ki bennünk az immunitás. Nevét ugyan a vírus alakjáról kapta, ugyanakkor a korona a hatalmat, a vírus a mérget jelenti. A hatalom mérgezése jelent meg a teremtés koronájának globalizációjában, az élővilág – benne a vadvilág – leuralásában és kizsákmányolásában, és az utazások és a technológia által a mindenütt-jelenvalóság illúziójában. Párhuzamba állítható ez a bibliai bűnesettel, ahol egy állat élelmezésre vonatkozó kifacsart kérdése („Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” – 1Móz 3,1) találja felkészületlenül az embert, aki a hatalomvágynak nem tud ellenállni, olyan akar lenni mint Isten. Luther Márton mondja, hogy a „csakugyan” helyén álló héber szó (’af ki) szinte lefordíthatatlan, és úgy hangzik, mintha valaki vigyorogva csúfolódna.
A koronavírus mint parányi organizmus megcsúfolja az embert, mint a teremtés koronáját, és sok esetben tehetetlenek vagyunk, főleg a sűrű halál metsző közelségét érezve. Igyekszünk azt az életet folytatni akár a virtuális világban, amit korábban éltünk, és a jövőre nézve is szeretnénk mihamarabb visszatérni a korábbi kerékvágásba. Pedig itt lenne az alkalom elgondolkodni azon, hogy olyan életet élünk-e Istennel, embertársainkkal és az egész teremtett világgal, ami fenntartható, vagy olyat, ami önpusztító? Nem voltak felesleges dolgaink, amelyeket el kellene felejtenünk? Nincsenek elhalt kapcsolataink, amelyeket fel kellene élesztenünk?
Ha missziói és társadalmi felelősségvállalásról beszélünk, akkor minden cselekedetünkben Krisztusra kell mutatnunk, aki ennek a világnak a mélységébe jött el, testetöltésében emberségével együtt teljesen evilági lett. Az Ige testté lett (Jn 1,14) – ami bizonyos értelemben tágabb, mintha csak annyit mondanánk, hogy emberré lett. Születésével, életével, a tér-idő dimenzióiba való belépésével, kézzelfoghatóságával, cselekedeteivel, és halálával együtt nem csak az emberséget vette magára, hanem a világ alkotóelemeit is. Ez a mély inkarnáció azt jelenti, hogy nem csak mint steril, virtuális személyeket békéltetett meg Istennel, hanem ezt környezetünkkel, a teremtett világgal együtt tette. „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.” (2Kor 5,19). Ha Krisztusban Isten megbékélt a világgal, mi miért vagyunk ellenségei magunknak, embertársainknak, környezetünknek, utódainknak? Tudjuk-e keresztyénként képviselni a békéltetés igéjét a teremtett világban a teremtmények felé?
Kodácsy Tamás
Kép forrása: Kovász Közösség
Az esemény visszanézhető a Kovász Közösség Facebook oldalán.
Jakus Ágnes cikke a Kovász Közösségről és a pénteki konferenciabeszélgetésről a Dunamelléki Református Egyházkerület portálján jelent meg.
