Mi mozgat bennünket, amikor igénybe vesszük a ránk bízott teremtést? Mennyire akarjuk kisajátítani azt a világot, amelybe Isten sáfárként állított bennünket? Az emberi mohóság a bibliai bűnesettől kezdve megállíthatatlan, és mindig tragikus vége van annak, ha a sorsunkat túlzott magabiztossággal a saját kezünkbe akarjuk venni. Úgy gondolkodunk, hogy a magunkéi vagyunk, és minden teljesen a miénk. Ezzel ellentétben a Heidelbergi Káté eleje arra tanít, hogy nem a magamé vagyok, hanem az Úr Jézus Krisztusé, és egy hajszál se eshetik le a fejemről az Atya tudta nélkül. Ez olyan egzisztenciális elengedés és ráhagyatkozás, amely nem birtokol, nem irányít és nem használ ki. A teremtésvédelem ennek az elengedésnek a mindennapi megélése.
Szimbolikusan a pásztori hozzáállás az, amikor az ember ráhagyatkozik a Teremtőre, nem telepedik le, nem alapít (dinasztikus) királyságot. Arra megy, amerre az Úr asztalt terít neki (Zsolt 23). Nyilvánvalóan ennek a nomád magatartásnak is meglehet a maga veszélye, úgymint a céltalanság és a nemtörődömség. Ezzel ellentétben a földműves az, aki kezébe veszi a maga sorsát, esőért imádkozik, de ha nincs, akkor öntöz. Termőföldet keres, de ha nincs, a terméketlent is termővé változtatja. Ez a jövőt megragadó vágy vezethet a kapzsisághoz. Állandó kísértésünk a föld kizsákmányolása, a mohóság, a felelőtlenség és az elkényelmesedés. Ádámtól kezdve meg kell küzdenünk azért, hogy a tövist és bogáncskórót termő föld élelmet teremjen (1Móz 3,18). A termelés sokszor önzést és gyűlöletet (Kain, 1Móz 4), mohóságot, gőgöt (Uzzijjá, 2Krón 26,10kk) és megrészegedést (Noé, 1Móz 9,20kk) von maga után. Ez az ökológiai válságunk gyökere.
Az ókori Egyiptom társadalma a Nílushoz kapcsolódó öntözéses földművelésre épült. A gabonatárolók megépítésével (1Móz 41) különösen erőteljes a jövő biztosításának vágya. Ebből a biztonságos életritmusból menekül ki Izrael a tíz csapás által (2Móz 7–12), hogy megkezdje a pusztai vándorlást Istennel. Az első három csapás az élővízhez, a második három a járványokhoz, a következő három pedig az éghez köthető. Olyan ez, mint egy ma is időszerű biológiai és ökológiai katasztrófasorozat, amelyet bizonyos fokig Izraelnek is át kellett élnie, hogy ne vágyakozzanak vissza a megszokott élethez. Az utolsó csapás a legszörnyűbb: minden elsőszülött egyiptomi fiú meghal. Pont ők, akik a legkivételesebb helyzetben voltak, és valószínűleg akkor is kaptak az eltárolt, de már végzetesen megpenészedett élelmiszerből, amikor mindenki éhezett. A tizedik csapás éppen arra figyelmeztet ma is, hogy azok vannak leginkább kitéve a mesterséges civilizáció elemi fenyegetéseinek, akik a legkivételezettebb helyzetében érzik magukat.
Az egyiptomi szabadulás élménye az újszövetségi megváltás előképe. Izráel egy vándorló, új életstílussal szakít a korábbi, röghöz kötött, szolgai egyiptomi léttel. Vajon a krisztusi megváltás együtt jár-e olyan konkrét magatartással, amelyben megszabadulunk az energiazabálástól, az üvegházhatás növelésétől és a mohóságtól? A témáról bővebben aTeremtés Hetének segédanyagában olvashatunk.
Kodácsy Tamás
A szerző református lelkész, a Magyarországi Református Egyház Ökogyülekezeti Mozgalom elnöke. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2014. szeptember 28-i számában.
