Az energiamegmaradás törvényének leírása fontos lépés volt a természettudományok fejlődésében. A zárt rendszerekben szüntelen átalakulások zajlanak, de az energia összege állandó. Így a Föld is, bár folyamatosan kapja a Naptól az energiát, ezzel együtt mégis véges, zárt rendszernek tekinthető, melynek nagyon határozott korlátai vannak. Bolygónkon nincsenek végtelen készletek, melyekből az emberi tevékenység számára felhasználható energia lenne nyerhető; s ami korlátlanak tűnik, annak felhasználása során sem hagyhatók figyelmen kívül a fellépő további – fizikai, biológiai, de ezen túlmenve társadalmi, sőt lelki – következmények. Mi az igazság hát az energia körül?
Miként gondoljon rá Krisztus tanítványa? Mit tartson az „isteni” energiákról, és hogyan viszonyuljon ahhoz a világméretű nagy „körtánchoz”, amely az energiatermelés és -fel használás körül zajlik, és amelynek az ő élete is letagadhatatlanul részét alkotja? Teremtett társteremtői feladata, vagy pedig energiaéhségéből fakadó vétke beleavatkozni a mostanáig fennállt kényes ökológiai egyensúlyba – avagy hol a határ a kettő között?
A világ ökológiai útkeresését látva, vitáit hallva a hívő ember nem lehet, hogy fel ne ismerje azokat a témákat, melyek régtől fogva otthonosak számára. Isten teremtő cselekvése, a Szentlélek ereje, a lemondás, a böjt különféle formái, a testvéri szeretet elsőrendű követelménye és még számos más tanítás – mind-mind olyan hitbéli tények, melyek néha nyilvánvalóan, máskor váratlanul kerülnek párhuzamba az energia és a vele összefüggő klímaváltozás körüli megoldáskereséssel
Krisztus-hívőként azonban a felismert összefüggések soha nem maradhatnak meg puszta elméletnek. Ezért ha igaz az, hogy nem lehet, hogy ne ismerjük fel hitünk érintkezési pontjait az ökológia mai nagy ügyeivel, akkor ugyanígy nem lehet, hogy ne ismerjük fel fel - adatainkat is vele kapcsolatban. A krisztusi közösségeknek, az egyháznak – ott élve a nagy korkérdésekre választ kereső emberiségben – üzenete, teendője, elidegeníthetetlen küldetése van e téren.
Csak úgy őrizheti meg a Krisztustól rábízott kincset, ha befekteti, beváltja azt a mai kor „piacán”, feleletté konvertálja, „válasszá éli” mindarra, amit a ma embere kérdez – tudva, öntudatlanul vagy akár tagadva – Teremtőjétől. S csak ha az egyház jól, élettelien őrzi kincsét, akkor fogja megérteni a világ is, hogy teremtettségében kincs bízatott rá, s minden életmegnyilvánulásával, minden energiájával azt kell kamatoztatnia, hogy megőrizvén kibontakoztatva, meggyarapítván megdicsőítve, életbe szántván megoltalmazva ajándékozhassa majd vissza Annak, akitől kapta.
