Victor Andrással, az ELTE nyugalmazott főiskolai tanárával, a Magyar Környezeti Nevelési Egyesület korábbi és tiszteletbeli elnökével, az Ökogyülekezeti Tanács tagjával a biodiverzitás fontosságáról és a teremtés hete idei témájáról, az otthonlétről beszélgetett a parokia.hu újságírója.
Az elmúlt nyáron a kapolcsi Művészetek Zöldje kerekasztal-beszélgetésén a biodiverzitás fontosságára hívta fel a figyelmet. Mit jelent pontosan a biodiverzitás?
A biodiverzitás szó latin eredetű, a bio életet jelent, a diverzitás pedig sokféleséget, eltérést. A biodiverzitás tehát az élővilágban jelenlévő sokféleséget takarja, amelynek a megőrzése legalább annyira fontos, mint más rendszerek – például kultúra, nyelv – sokféleségének a megőrzése. Az élővilágban több szinten is megfigyelhető ez a sokféleség: nemcsak fajok között, de például fajokon és alfajokon belül is. Az egyének közötti különbségek is sokfélék, ezért nem létezik a világon két egyforma élőlény, még akkor sem, ha például a szúnyogok esetében mikroszkóppal láthatóak csak a különbségek. Az egyéni sokféleségnek is van tehát jelentősége. És van ökológiai sokféleség, amely a különféle élőrendszerekből tevődik össze, és ezek mind kiegészítik egymást.
A biodiverzitás szó latin eredetű, a bio életet jelent, a diverzitás pedig sokféleséget, eltérést. A biodiverzitás tehát az élővilágban jelenlévő sokféleséget takarja, amelynek a megőrzése legalább annyira fontos, mint más rendszerek – például kultúra, nyelv – sokféleségének a megőrzése. Az élővilágban több szinten is megfigyelhető ez a sokféleség: nemcsak fajok között, de például fajokon és alfajokon belül is. Az egyének közötti különbségek is sokfélék, ezért nem létezik a világon két egyforma élőlény, még akkor sem, ha például a szúnyogok esetében mikroszkóppal láthatóak csak a különbségek. Az egyéni sokféleségnek is van tehát jelentősége. És van ökológiai sokféleség, amely a különféle élőrendszerekből tevődik össze, és ezek mind kiegészítik egymást.
Fotó: Füle Tamás/parokia.hu
Miért fontos az élővilágban a sokféleség?
Többféle irányból is meg lehet ezt közelíteni. Emberi szempontból eszünkbe juthat az a mondás, hogy a változatosság gyönyörködtet. Valóban, a sokféleségtől szebb a világ, de azért ennél mélyebb összefüggésről van itt szó, mégpedig arról, hogy a rendszerek stabilitását legfőképpen a sokféleség képes biztosítani. Ha például egy fajon belül nem lennének különféle változatok, akkor bármilyen környezeti változás az egész faj kipusztulásához vezethet. De ha vannak a fajon belül alváltozatok, akkor lesz esély arra, hogy valamelyik elviselje az újdonsült környezeti feltételeket. Például egy virágos rét ökoszisztémájában fajok ezrei élnek együtt, és ha valamelyikkel baj történik, akkor az általa ellátott feladat kieshet a rendszerből. Minél nagyobb a sokféleség a réten, annál valószínűbb, hogy akad valaki, aki átveheti ezt a feladatot, ez garantálja, hogy az ökoszisztémának folytatódjon az élete. A sokféleség adja a rendszerek stabilitását.
Hogyan őrizhető meg a stabilitás a változások során?
Rezilienciával. Manapság egyre gyakrabban használjuk ezt a kifejezést a különféle helyreállítási képességekre a pszichológiától kezdve a legkülönfélébb tudományágakig, de eredetileg mérnökök használták annak leírására, hogy ha egy fémrudat befogunk és meggörbítünk, akkor meddig bírja elviselni a hajlítást úgy, hogy még vissza tud ugrani korábbi állapotába. Azaz a reziliencia azt jelzi, mennyi külső behatás mellett képes egy tárgy vagy rendszer helyreállítani az eredeti helyzetét. Az eredeti helyzet itt nem változatlanságot jelent, hanem a korábbihoz közeli, továbbra is működőképes állapotot. Ez rugalmasságot követel meg. Nem a változatlanságban rejlik tehát a stabilitás, hanem abban, hogy tudok-e úgy változni, hogy az életem nagyjából a korábbihoz hasonló módon folytatódhasson.
Mérhető ez a fajta stabilitás?
Összetett kérdés ez. Figyelembe kell vennünk például, hogy minek a megváltozásával szemben kell ellenállónak lenni. A különféle tényezők megváltoztatása más és más eredményre vezet. Az emberi test rezilienciájának pontos mértékét sem tudjuk meghatározni, mert attól függ, hogy mivel szemben kell érvényesülnie. Az égési sérülések kapcsán nagyjából ismert, hogy a bőrfelület mekkora részének megégése viselhető el, de más tényezők kapcsán nemigen lehet ezt a bizonyos határt meghúzni. Minden egyes konkrét esetben máshol van a kritikus pont, amelyet átlépve már nem képes helyreállni a rendszer, és a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha nem tudjuk, hogy hol van ez a pont.
Vajon a Föld ökoszisztémája kapcsán túlléptük-e már ezt a határt?
Biztosan nem tudhatjuk. A változás tényezői itt-ott mérhetőek, például a hőmérséklet kapcsán, de a reziliencia esetében csak tapogatódzunk. A Földön egyre csökken a biodiverzitás. Valakik szerint ötmillió, mások szerint tizenötmillió faj él a világon, a becslések szerint ebből óránként három hal ki. Ez alapján talán mondhatnánk azt, hogy elég lassú folyamatról van szó, de a veszély abban rejlik, hogy nem tudjuk, milyen mértékű csökkenés az, amely rendszerszinten még tolerálható.
Ha nem tudjuk, pontosan hol tartunk, akkor mi alapján kongathatjuk meg a vészharangokat?
Óvatosságból. Míg a kereskedő-mentalitás azt mondja, hogy addig forgalmazhatunk valamit, amíg ki nem derül róla az, hogy ártalmas, addig a felelős sáfár nem várhat addig, mert már késő lesz a negatív hatás bekövetkezte miatt. Meg kell fordítani az eredeti alaptételt, és csak azt forgalmazni, ami legjobb tudomásunk szerint nem ártalmas. Ez nyilván fékező hatású, mert az óvatosság mindig fékezés, de éppen ez a fenntarthatóság alapelve. Nem azzal a felkiáltással kell a vészharangot kongatni, hogy már kitört a vész, hanem azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem tudjuk, mikor lépjük át a kritikus határt. Nem lenne szabad olyan tevékenységeket folytatnunk, amelyekről tudjuk, hogy mértéktelenül terheli a teremtett világot.
Hogyan tudnánk megváltoztatni az ezzel kapcsolatos gondolkodás?
Ha elég sokan gondolkodnak felelősen, akkor a közvéleményt is átfordíthatják, a közvélemény pedig magasabb szinteket is elővigyázatosságra kényszeríthet. Nem tudhatjuk, mikor válik elég ember környezettudatossá ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, de ha nem következik be, akkor senki sem fog megállni. Egyre világosabb, hogy amíg viszonylag szabadon birtokolhatjuk a Föld javait, addig mindenki úgy gondolhatja, hogy nem okoz gondot, ha egy picivel többet vesz el belőle magának. Amíg nem hozunk közös szabályokat és nem tartatjuk be azt mindenkivel, addig fennáll a veszélye annak, hogy a közös kincs tönkre fog menni. Ezekről a kérdésekről globális szinten kellene dönteni.
E téren egymásnak feszül egyéni és társadalmi, globális és lokális, gazdasági és erkölcsi érdek. Keresztyénként mit tehetnénk azért, hogy ezeket egészséges egyensúlyba hozzuk?
Komolyan kellene venni a krisztusi tanítást. Egyszerűnek hangzik, de ha komolyan vettük volna, akkor most nem tartanánk itt. Ha komolyan vettük volna, akkor egyrészt a szeretet kellene, hogy uralkodjon az önzés, a rosszindulat és a másik legyőzésére való törekvés helyett, másrészt mértéktartó életet élnénk. Ha nem törekednénk az anyagi gazdagságra, ha nem hajszolnánk a testi jóllétet, akkor könnyebben tartanánk magunkat a krisztusi tanításhoz. De hát könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint lemondást gyakorolnunk. A szeretet és a mértéktartás parancsa egyszerű, csak megvalósítani nehéz.
Idén szeptember 26. és október 3. között ünnepeljük a teremtés hetét, amelynek témája: „Otthon mindenkinek? Isten oikoszának megújítása”. Hogyan érezhetjük magunkat otthon a teremtett világban, és ez hogyan kapcsolható a biodiverzitás kérdéséhez?
Ahhoz, hogy egy rendszerben otthon érezzem magam, ismernem kell a működését, a helyemet benne, a feladataimat, lehetőségeimet, korlátaimat. Ha kimegyek a természetbe, megnyugtat, hogy sokféle szépség vesz körbe, ez is hozzájárulhat az otthonosság érzéséhez. Ugyanakkor egy szállodában is érezhetem otthonosan magamat, ha minden kényelmemet kiszolgálja, és ismerem a rendszerét, korlátaival és lehetőségeivel együtt. Az egyformaság és a sokféleség is hozzájárulhat az otthonosság érzéséhez, de ez nem mindig jelenti azt, hogy ténylegesen otthon is vagyunk a teremtett világban. A globális gyorsétteremláncok például otthonosságérzetet adnak azáltal, hogy a világ minden táján ugyanolyan ízű a termékük. Ugyanakkor ez a rendszer az egyformaságra törekszik, ami egyrészt szegényedést jelent, mert csökken a világ sokfélesége, másrészt ha valamit nagyon magas fogyasztási szintre emelünk, az sok szempontból káros.
Az elmúlt másfél évben egy másfajta otthonlétet kellett kényszerűségből megismernünk. Tanultunk vajon valamit a koronavírus-járványból?
Én úgy látom, hogy érdemben nem. Bár hihetetlen mértékben megnőttek az online kapcsolattartással kapcsolatos ismereteink, hiába mondják többen, hogy nem térhetünk vissza a régi életünkhöz, mert a régi életünk okozta a gondot, a többség mégis ebbe vágyik vissza. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövőben nagyon sok hasonló járvány vár még ránk az életmódunk miatt: sokan vagyunk, zsúfoltan élünk, rengeteget utazunk, rengeteg mindent szállítunk a világ egyik pontjáról a másikra, és mindez nagyon kedvez a vírusok és baktériumok terjedésének. Nem tanultuk meg, hogy mindebből az következik, hogy meg kellene fordítani ezeket a folyamatokat. Nagy kérdés, hogy erre képesek leszünk-e. Egyelőre nem így tűnik. Nemcsak az egyéni vágyak, de a nemzetgazdasági érdekek is ellenkező irányba terelnek minket. Pedig az Úristen arra figyelmeztet minket, hogy meg kell változtatnunk az életmódunkat.
A sokszínűség és a reziliencia szempontjából sem vontuk le a megfelelő tanulságokat?
Nem láttam elég példát arra, hogy ezt megtettük volna. Senki sem látta be például, hogy nem csak egyféle banánt kellene termeszteni, pedig minél többfélét termesztenénk, annál nagyobb lenne az esélye annak, hogy valamelyik ellenállóbb egy-egy kórokozóval szemben. Az ehető banánfélék közül csak egyfajta terjedt el az egész világon, és az ezt veszélyeztető kórokozók az egész földi állományt is veszélyeztetik. A sokféleség bevezetése helyett mégis inkább azt keresik, hogy melyik másik faj ellenállóbb, hogy azt terjesszék el világszerte. Azaz maradnának ugyanabban a gondolkodásban, amely a gondot okozta. De nem lehet egy problémát azzal a fajta gondolkodással megoldani, amellyel okoztuk.
Van olyan terület, ahol sikerült már változtatni ezen a gondolkodásmódon?
A nyelvi és kulturális sokféleség ázsiója megemelkedett az elmúlt időszakban, ami fontos előrelépés. Ugyanakkor sokan azt hangsúlyozzák ki, hogy szeretnék megvédeni a saját kultúrájukat a külső behatásokkal szemben. Ez bizonyos mértékig érthető és jogos, hiszen e tekintetben is léteznek kritikus pontok, de azt is észre kellene venni, hogy a védelmezni kívánt kultúra már önmagában is sokszínű, mint egy mozaik. Ezt a sokszínűséget pedig a történelmi behatásoknak köszönhetjük, akár az etnikai összetételünkre, akár nyelvünkre, akár a népzenénkre gondolunk. A sokszínűség, a keveredés, a külső hatások integrálása sokszor gazdagít. Addig stabil egy ország, amíg elfogadja ezt a fajta sokféleséget.
Mindezek alapján hogyan lehetne összefoglalni az idei teremtésünnep legfontosabb üzenetét?
Egyrészt meg kellene tanulnunk a párhuzamos igazságok elfogadását ahhoz, hogy képesek legyünk értékelni a sokszínűséget, és a sokszínűségen belül a másságot. Másrészt be kellene látnunk, hogy a teremtett világ sokszínűsége biztonságot ad, mert megteremti a fenntarthatóság feltételeit. Harmadrészt pedig meg kellene tanulnuk otthon érezni magunkat a sokféleségben.
Forrás: Barna Bálint/parokia.hu
Képek: Füle Tamás, pixabay.com
Többféle irányból is meg lehet ezt közelíteni. Emberi szempontból eszünkbe juthat az a mondás, hogy a változatosság gyönyörködtet. Valóban, a sokféleségtől szebb a világ, de azért ennél mélyebb összefüggésről van itt szó, mégpedig arról, hogy a rendszerek stabilitását legfőképpen a sokféleség képes biztosítani. Ha például egy fajon belül nem lennének különféle változatok, akkor bármilyen környezeti változás az egész faj kipusztulásához vezethet. De ha vannak a fajon belül alváltozatok, akkor lesz esély arra, hogy valamelyik elviselje az újdonsült környezeti feltételeket. Például egy virágos rét ökoszisztémájában fajok ezrei élnek együtt, és ha valamelyikkel baj történik, akkor az általa ellátott feladat kieshet a rendszerből. Minél nagyobb a sokféleség a réten, annál valószínűbb, hogy akad valaki, aki átveheti ezt a feladatot, ez garantálja, hogy az ökoszisztémának folytatódjon az élete. A sokféleség adja a rendszerek stabilitását.
Hogyan őrizhető meg a stabilitás a változások során?
Rezilienciával. Manapság egyre gyakrabban használjuk ezt a kifejezést a különféle helyreállítási képességekre a pszichológiától kezdve a legkülönfélébb tudományágakig, de eredetileg mérnökök használták annak leírására, hogy ha egy fémrudat befogunk és meggörbítünk, akkor meddig bírja elviselni a hajlítást úgy, hogy még vissza tud ugrani korábbi állapotába. Azaz a reziliencia azt jelzi, mennyi külső behatás mellett képes egy tárgy vagy rendszer helyreállítani az eredeti helyzetét. Az eredeti helyzet itt nem változatlanságot jelent, hanem a korábbihoz közeli, továbbra is működőképes állapotot. Ez rugalmasságot követel meg. Nem a változatlanságban rejlik tehát a stabilitás, hanem abban, hogy tudok-e úgy változni, hogy az életem nagyjából a korábbihoz hasonló módon folytatódhasson.
Mérhető ez a fajta stabilitás?
Összetett kérdés ez. Figyelembe kell vennünk például, hogy minek a megváltozásával szemben kell ellenállónak lenni. A különféle tényezők megváltoztatása más és más eredményre vezet. Az emberi test rezilienciájának pontos mértékét sem tudjuk meghatározni, mert attól függ, hogy mivel szemben kell érvényesülnie. Az égési sérülések kapcsán nagyjából ismert, hogy a bőrfelület mekkora részének megégése viselhető el, de más tényezők kapcsán nemigen lehet ezt a bizonyos határt meghúzni. Minden egyes konkrét esetben máshol van a kritikus pont, amelyet átlépve már nem képes helyreállni a rendszer, és a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha nem tudjuk, hogy hol van ez a pont.
Vajon a Föld ökoszisztémája kapcsán túlléptük-e már ezt a határt?
Biztosan nem tudhatjuk. A változás tényezői itt-ott mérhetőek, például a hőmérséklet kapcsán, de a reziliencia esetében csak tapogatódzunk. A Földön egyre csökken a biodiverzitás. Valakik szerint ötmillió, mások szerint tizenötmillió faj él a világon, a becslések szerint ebből óránként három hal ki. Ez alapján talán mondhatnánk azt, hogy elég lassú folyamatról van szó, de a veszély abban rejlik, hogy nem tudjuk, milyen mértékű csökkenés az, amely rendszerszinten még tolerálható.
Ha nem tudjuk, pontosan hol tartunk, akkor mi alapján kongathatjuk meg a vészharangokat?
Óvatosságból. Míg a kereskedő-mentalitás azt mondja, hogy addig forgalmazhatunk valamit, amíg ki nem derül róla az, hogy ártalmas, addig a felelős sáfár nem várhat addig, mert már késő lesz a negatív hatás bekövetkezte miatt. Meg kell fordítani az eredeti alaptételt, és csak azt forgalmazni, ami legjobb tudomásunk szerint nem ártalmas. Ez nyilván fékező hatású, mert az óvatosság mindig fékezés, de éppen ez a fenntarthatóság alapelve. Nem azzal a felkiáltással kell a vészharangot kongatni, hogy már kitört a vész, hanem azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem tudjuk, mikor lépjük át a kritikus határt. Nem lenne szabad olyan tevékenységeket folytatnunk, amelyekről tudjuk, hogy mértéktelenül terheli a teremtett világot.
Hogyan tudnánk megváltoztatni az ezzel kapcsolatos gondolkodás?
Ha elég sokan gondolkodnak felelősen, akkor a közvéleményt is átfordíthatják, a közvélemény pedig magasabb szinteket is elővigyázatosságra kényszeríthet. Nem tudhatjuk, mikor válik elég ember környezettudatossá ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, de ha nem következik be, akkor senki sem fog megállni. Egyre világosabb, hogy amíg viszonylag szabadon birtokolhatjuk a Föld javait, addig mindenki úgy gondolhatja, hogy nem okoz gondot, ha egy picivel többet vesz el belőle magának. Amíg nem hozunk közös szabályokat és nem tartatjuk be azt mindenkivel, addig fennáll a veszélye annak, hogy a közös kincs tönkre fog menni. Ezekről a kérdésekről globális szinten kellene dönteni.
E téren egymásnak feszül egyéni és társadalmi, globális és lokális, gazdasági és erkölcsi érdek. Keresztyénként mit tehetnénk azért, hogy ezeket egészséges egyensúlyba hozzuk?
Komolyan kellene venni a krisztusi tanítást. Egyszerűnek hangzik, de ha komolyan vettük volna, akkor most nem tartanánk itt. Ha komolyan vettük volna, akkor egyrészt a szeretet kellene, hogy uralkodjon az önzés, a rosszindulat és a másik legyőzésére való törekvés helyett, másrészt mértéktartó életet élnénk. Ha nem törekednénk az anyagi gazdagságra, ha nem hajszolnánk a testi jóllétet, akkor könnyebben tartanánk magunkat a krisztusi tanításhoz. De hát könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint lemondást gyakorolnunk. A szeretet és a mértéktartás parancsa egyszerű, csak megvalósítani nehéz.
Idén szeptember 26. és október 3. között ünnepeljük a teremtés hetét, amelynek témája: „Otthon mindenkinek? Isten oikoszának megújítása”. Hogyan érezhetjük magunkat otthon a teremtett világban, és ez hogyan kapcsolható a biodiverzitás kérdéséhez?
Ahhoz, hogy egy rendszerben otthon érezzem magam, ismernem kell a működését, a helyemet benne, a feladataimat, lehetőségeimet, korlátaimat. Ha kimegyek a természetbe, megnyugtat, hogy sokféle szépség vesz körbe, ez is hozzájárulhat az otthonosság érzéséhez. Ugyanakkor egy szállodában is érezhetem otthonosan magamat, ha minden kényelmemet kiszolgálja, és ismerem a rendszerét, korlátaival és lehetőségeivel együtt. Az egyformaság és a sokféleség is hozzájárulhat az otthonosság érzéséhez, de ez nem mindig jelenti azt, hogy ténylegesen otthon is vagyunk a teremtett világban. A globális gyorsétteremláncok például otthonosságérzetet adnak azáltal, hogy a világ minden táján ugyanolyan ízű a termékük. Ugyanakkor ez a rendszer az egyformaságra törekszik, ami egyrészt szegényedést jelent, mert csökken a világ sokfélesége, másrészt ha valamit nagyon magas fogyasztási szintre emelünk, az sok szempontból káros.
Az elmúlt másfél évben egy másfajta otthonlétet kellett kényszerűségből megismernünk. Tanultunk vajon valamit a koronavírus-járványból?
Én úgy látom, hogy érdemben nem. Bár hihetetlen mértékben megnőttek az online kapcsolattartással kapcsolatos ismereteink, hiába mondják többen, hogy nem térhetünk vissza a régi életünkhöz, mert a régi életünk okozta a gondot, a többség mégis ebbe vágyik vissza. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövőben nagyon sok hasonló járvány vár még ránk az életmódunk miatt: sokan vagyunk, zsúfoltan élünk, rengeteget utazunk, rengeteg mindent szállítunk a világ egyik pontjáról a másikra, és mindez nagyon kedvez a vírusok és baktériumok terjedésének. Nem tanultuk meg, hogy mindebből az következik, hogy meg kellene fordítani ezeket a folyamatokat. Nagy kérdés, hogy erre képesek leszünk-e. Egyelőre nem így tűnik. Nemcsak az egyéni vágyak, de a nemzetgazdasági érdekek is ellenkező irányba terelnek minket. Pedig az Úristen arra figyelmeztet minket, hogy meg kell változtatnunk az életmódunkat.
A sokszínűség és a reziliencia szempontjából sem vontuk le a megfelelő tanulságokat?
Nem láttam elég példát arra, hogy ezt megtettük volna. Senki sem látta be például, hogy nem csak egyféle banánt kellene termeszteni, pedig minél többfélét termesztenénk, annál nagyobb lenne az esélye annak, hogy valamelyik ellenállóbb egy-egy kórokozóval szemben. Az ehető banánfélék közül csak egyfajta terjedt el az egész világon, és az ezt veszélyeztető kórokozók az egész földi állományt is veszélyeztetik. A sokféleség bevezetése helyett mégis inkább azt keresik, hogy melyik másik faj ellenállóbb, hogy azt terjesszék el világszerte. Azaz maradnának ugyanabban a gondolkodásban, amely a gondot okozta. De nem lehet egy problémát azzal a fajta gondolkodással megoldani, amellyel okoztuk.
Van olyan terület, ahol sikerült már változtatni ezen a gondolkodásmódon?
A nyelvi és kulturális sokféleség ázsiója megemelkedett az elmúlt időszakban, ami fontos előrelépés. Ugyanakkor sokan azt hangsúlyozzák ki, hogy szeretnék megvédeni a saját kultúrájukat a külső behatásokkal szemben. Ez bizonyos mértékig érthető és jogos, hiszen e tekintetben is léteznek kritikus pontok, de azt is észre kellene venni, hogy a védelmezni kívánt kultúra már önmagában is sokszínű, mint egy mozaik. Ezt a sokszínűséget pedig a történelmi behatásoknak köszönhetjük, akár az etnikai összetételünkre, akár nyelvünkre, akár a népzenénkre gondolunk. A sokszínűség, a keveredés, a külső hatások integrálása sokszor gazdagít. Addig stabil egy ország, amíg elfogadja ezt a fajta sokféleséget.
Mindezek alapján hogyan lehetne összefoglalni az idei teremtésünnep legfontosabb üzenetét?
Egyrészt meg kellene tanulnunk a párhuzamos igazságok elfogadását ahhoz, hogy képesek legyünk értékelni a sokszínűséget, és a sokszínűségen belül a másságot. Másrészt be kellene látnunk, hogy a teremtett világ sokszínűsége biztonságot ad, mert megteremti a fenntarthatóság feltételeit. Harmadrészt pedig meg kellene tanulnuk otthon érezni magunkat a sokféleségben.
Forrás: Barna Bálint/parokia.hu
Képek: Füle Tamás, pixabay.com