Lehet-e globális az otthon?

 

A környezeti mozgalmak egyik legrégebbi, közismert jelszava a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Ez az irányelv egyrészt arra hívja fel a figyelmünket, hogy vegyük számításba minden – akár a legkisebb hatósugarúnak tűnő – tettünk messzire ható összefüggéseit. Másrészt arra is biztat, hogy a Föld állapotának kihívásait megértve elsősorban a lokális (helyi) cselekvésre összpontosítsunk, mert ott, egyéni és kisközösségi szinten tudjuk a legjobb hatást elérni tetteinkkel.

 

Ebből is látszik, hogy a „helyi” és a „világméretű” viszonya régi, klasszikus kérdése a környezeti elkötelezettségnek. Számos megfontolás mondatja azt velünk, hogy elsősorban a lokálisra kell összpontosítanunk, arra kell voksolnunk. Az ember számára bejárható, átfogható tér, átlátható viszonyok, az emberléptékű közösségek, a visszafogott szállítási, közlekedési igények, a közös válaszadás lehetősége a közösen megtapasztalt jelenségekre, az önszerveződés esélyei, a kulturális egység, az otthon és a család iránti felelősség elsődleges jelentősége mind ezt erősítő érvek.

 

Ugyanakkor a globalizáció ma kétségbevonhatatlan tény. Pár évtized alatt nemcsak megsokszorozódott az emberiség lélekszáma úgy, hogy lényegében már betöltjük a földgolyó lakható tereit, de a technikai lehetőségek bővülésével és főleg a modern kommunikációs eszközök térnyerésével már sok szinten meg is tapasztaljuk, hogy közünk van egymáshoz. Hogy ismerjük is egymást, az persze állandó kérdés; de tudunk egymásról, és hatással vagyunk egymásra. Az emberiség által a Föld, ha tetszik, ha nem, sokkal szorosabbra van „huzalozva”, mint azt bármikor korábban akár csak elképzeltük volna. Ha viszont így van, és élünk ezekkel a lehetőségekkel, akkor nem tehetünk úgy önképünk és döntéseink terén, mintha nem így volna. Nem hirdethetünk fennkölten egy egyoldalú lokalitást, miközben kihasználjuk a globalitás adta előnyöket.

 

Jó ez vagy rossz? A globális összekapcsoltság révén annak realitását is sokkal inkább a bőrünkön érezzük, hogy mit is jelenthet az, amire Jézus így adott parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15), illetve „Tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28, 19). Az „egész világ” és az „összes nép” már nem elméleti fogalom többé, hanem minket is elérő tapasztalat. És más hangsúlyt kap Jézus „végrendelete” is, amit az Atyától kér utolsó estéjén imádságban: „Legyenek mindnyájan egy!” (Jn 17,21). A „mindnyájan”, az összes tanítványok közössége élő kérdéssé, konkrét megvalósítandó feladattá válik, ha például a harmadik világban az én igényeim kielégítéséért – esetleg éhbérért – dolgozó testvéremre gondolok, akivel egyébként Krisztus hitében osztozom – vagy akár csupán a Krisztusban teljessé vált emberség köt össze minket.

 

A kérdés tehát ma már nem úgy hangzik, hogy „lehet-e” sajátomként, otthonomként felfogni az egész világot. Hanem kötelező feladattá vált, hogy mi emberek, miközben természetesen – vagy épp felelős döntéssel – elköteleződünk a helyi értékek iránt, tanuljuk meg egyetlen családként, egyetlen közös otthon lakóiként számon tartani magunkat.

 

 

Nobilis Márió, az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport tagja