Kiáltó kövek. David Attenborough, Egy élet a bolygónkon című filmjéről

 

Páratlan természetfilmes karriert tudhat magáénak a 94 éves David Attenborough: az angol természettudós hét évtizede csatlakozott a BBC stábjához, az ‘50-es évek óta járja a világot, különleges növényeket és állatokat kutat fel, közel hozza a bolygó legeldugottabb zugait és bemutatja a létezés milliónyi csodáját a nézőknek. Úttörő volt abban is, hogy alkotásaiban rendre a legújabb technikai és műszaki megoldásokat alkalmazta. Az Élet címmel összegyűjtött filmjei átfogó képet adnak a bolygónkon található különböző életformákról. Munkássága a mai napig etalon a szakmájában. Emellett sokáig a brit közszolgálati televízió programigazgatója is volt. Számos fajt, valamint egy kutatóhajót is elneveztek róla, Erzsébet királynő 1985-ben lovaggá ütötte. Nem túlzás azt mondani, hogy arcát és hangját az egész bolygón ismerik.

 

Mindezt készséggel el is ismeri legutóbbi, 2020-ban megjelent dokumentumfilmjében. Az Egy élet a bolygónkon mégsem csupán ennek a páratlan életműnek az összefoglalója, vagy a ma is aktív természetvédő dokumentarista munkásságának dicsérete. Sokkal több annál. Vallomás, kilencven év emberi és szakmai tapasztalatainak összegzése. Ha Wim Wenders 2014-es A Föld sója „szerelmes levél az emberiséghez”, ahogy azt korábban írtam, akkor David Attenborough legújabb mozija óda a teremtett világhoz és egyben intelem az emberiséghez.

 

„Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált...” (1Móz 2,8).

Élete a természet csodájának bűvöletében telt. Minél jobban megismerni és bemutatni annak összetettségét, gazdagságát, vagy épp elszegényedését – ez a törekvés érhető tetten expedícióiban, filmjeiben, könyveiben és felszólalásaiban. Akármit is gondol a magát egyébként agnosztikusként definiáló Attenborough a Szentháromság Istenről, az emberről és a teremtésről, azt ő is felismerte: egy felsőbb akarat pont úgy rendezett mindent, hogy az emberi civilizáció fejlődéséhez szükséges feltételek törékeny egyensúlya jöjjön létre a Földön. Édenként hivatkozik bolygónkra, abban az értelemben, hogy geológiai, éghajlati, biológiai tényezők bonyolult, már-már természetellenesen hosszú időn át tartó együttállása tette lehetővé az emberi faj kialakulását. Az oxigént termelő és szén-dioxidot megkötő esőerdők, a növények magvait szállító állatok, az óceánok élővilága, a napsugarakat visszaverő sarki jégtakaró, az évszakok váltakozása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt évezredekben a Föld átlaghőmérséklete viszonylag állandó maradjon, így számunkra is ideálisak legyenek a körülmények.

 

Az Egy élet a bolygónkon vallomás, mert az alkotó saját életútjára visszatekintve, annak egy-egy kulcsmozzanatán keresztül mutatja be, hogyan ébredt rá fokozatosan arra, az édenkertünk eltűnőben van. Mert miközben Pápua-Új-Guineában kereste fel az egyik utolsó érintetlen törzset, a kelet-afrikai szavannákról forgatott vagy a veszélyeztetett hegyi gorillák egyedeit mutatta be, azzal kellett szembesülnie, hogy az emberi tevékenység következtében évről évre zsugorodik a világunk túléléséhez nélkülözhetetlen vadon.

 

„Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” Majd ezt mondta Isten: „Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt”(1Móz 1,28-30).

Kidőlt falak, könyvek halomban, egy letűnt kor dicsőségét hirdető falfestmények. Természetfilmtől szokatlan, disztópikus képsorokkal, a csernobili atomkatasztrófa helyszínén kezdődik a narráció. Attenborough Pripjaty szellemvárosának egykori dicsőségével és bukásán keresztül érzékelteti, hogy milyen végzetes következményekkel jár a hibás tervezés és mulasztás. Nekünk, közép-európai nézőknek különösen is erős kép ez, hisz személyes vagy családi emlékeink vannak a kezdetben eltitkolt balesetről. Ugyanakkor minden tragikuma mellett ez csak egyedi esemény – mondja az ismerős hang –, miközben épp egy olyan katasztrófa zajlik éppen körülöttünk, mely egész világunkat fenyegeti. Állásfoglalás, vagy ha úgy tetszik, felkiáltójel ez a film: a természet a legnagyobb szövetségesünk és inspirációnk, de ha elszakadunk tőle, annak végzetes következményei lesznek ránk nézve.

 

 

Isten mindenek feletti bölcsességéről árulkodik, mennyire összecseng az evolucionista tudós helyzetértékelése a bibliai szerző teremtésről szóló soraival. Minden élőlénynek fontos szerepe van az élet fenntartásában a Földön, egyik a másiknak szolgál táplálékul, és nekünk, akik a tápláléklánc csúcsán vagyunk, kulcsfontosságú, hogy az egész rendszer egyensúlyban legyen. Attenborough szerint az emberiség tragédiája, hogy mire megértette a minket körülvevő világ működését, addigra annyi helyen ártott a természetnek, hogy veszélybe is sodorta az ökoszisztémát. Miközben betöltöttük és uralmunk alá hajtottuk a Földet, embertelen hadvezérek módjára kíméletlenül le is igáztuk, annyira kizsákmányoltuk, hogy az már az élhető jövőt fenyegeti.

„Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt” (1Móz 2,15).

Az Egy élet a bolygón kétféle jövőképet fest, mert vallomás és állásfoglalás mellett cselekvésre is akar buzdítani. Azt mondja: most, hogy az emberiség kilépve az űrbe saját szemével is tapasztalhatja, hogy életterünk nem végtelen, s hogy mikroszkópjaink lencséin át nézve egyre jobban ismerjük a világunk működését, most jött el az ideje, hogy cselekedjünk.

Az ember az egyetlen élőlény, akinek megadatott, hogy értse a természet működését és abban a saját helyét. Változtassunk hát az eddigi kizsákmányoló, szüntelen növekedésre épülő életmódunkon! Attenborough szerint ebben maga a természet lehet legnagyobb szövetségesünk, amelyre ha intelligenciánk mellett bölcsességgel tekintünk, megtalálhatjuk az egyensúly és a fenntarthatóság útját. Máskülönben – mutat rá a narrátor – a világunk olyanná válhat, mint Csernobil köveire hulló, bozóttal benőtt egykori falai.

 

Hallgatom a kilencvenes éveiben járó, a kalandokat az emberiség iránti szeretetből klímanagyköveti szerepre cserélő angol úr komoly, mégis bizakodó szavait, bámulom a földi természet ezernyi csodáját és miközben a stáblista pereg a szemem előtt, Jézus szavain gondolkodom: ha a tanítványok elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Lk 19,40). Itt ez a nyílt tekintetű férfi, nem több, mint egy élet a bolygónkon, belenéz a kamerába és leckét ad nekünk, akik szeretjük azt gondolni magunkról, hogy bensőséges viszonyt ápolunk a világ Teremtőjével. Arra tanít minket, hogy uralkodni nem csupán azt jelenti, művelni. Őrizni épp olyan fontos.

 

 

Forrás: confessio.reformatus.hu