Koronavírus. Valójában azt sem tudjuk eldönteni erről, hogy élőlény-e. Vannak génjeik, képesek szaporodni, de nincsenek sejtjeik, nincs saját anyagcseréjük, és teljes egészében a gazdatesttől függnek, nélkülük ideig-óráig tudnak csak létezni. Ezek az élet határán mozgó parányi organizmusok állították meg a mi fejlett, jól felépített világunkat, és benne minket is. Lehet, hogy kézben tudjuk tartani az állatokat és növényeket, de most az élővilág legalsó rétege mért csapást annak csúcsára. Parányi, láthatatlan paraziták tartanak minket fogva. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy egyáltalán nem mi vagyunk a teremtés koronái, főleg egy ilyen koronás trónkövetelővel szemben. Nem tartunk mindent kézben, nem ismerünk mindent, és nem tudunk mindent kiszámítani. A koronavírus úgynevezett zoonózis betegség, azaz állatról emberre átterjedt kórokozó, amely az emberek között tovább fertőz. Éppen ezért veszélyes, ugyanis az emberi populációban korábban nem jelent meg, így az immunitás sem alakult még ki bennünk. Nem elhanyagolható részlet, hogy a bibliai bűnesetben a kísértő lényét egy állat testesíti meg, amelyet az 1Móz 3,1 külön hangsúlyoz. Itt egyáltalán nem a kígyó pszichológiai ősképén, mint egy irtóztató élőlényen van a fókusz, hanem azon, hogy az Isten által szabott teremtési rend felborult, hiszen egy alacsonyabb rendű állat vezeti az embert, hatalmába kerítve Ádámot és Évát. Vajon kollektív módon nem ugyanez történik-e velünk újra és újra, ha emberi mivoltunkat elveszítve torzul az Istennel és a teremtett világgal való kapcsolatunk? Nem következménye-e ez annak a felelőtlen magatartásnak, amelyben elfelejtjük helyünket a teremtett világban és istenként ragadjuk meg az élővilágot? De igen, ahogyan a zsoltáros is lerombolja az emberi faj magasabbrendűségét, és maró őszinteséggel ír az életről: „mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él” (Zsolt 39,6). Bár a koronavírus az alakjáról kapta a nevét, de az összetett szó különös módon mutat rá az ember felfuvalkodottságára: a korona dicsőséget és hatalmat jelent, a vírus pedig mérget. Így összeolvasva pedig jelenthet hatalommérgezést is, utalva az ember hatalomvágyára, amely végül mindig elpusztítja a hatalmat birtoklót. Ézsaiás próféta az ember és Isten szövetségét egy sokkal tágabb kozmikus szövetségben látja, és az ember sorsát, Istenhez való viszonyát az egész teremtett világ összefüggésében értelmezi. Lényegében az ökológiai lábnyom eltorzulására figyelmeztet, amikor a mohó területszerzést ítéli el: „Jaj azoknak, akik házat házhoz ragasztanak, és mezőt mező mellé szereznek, míg hely sem marad másnak, és csak ti laktok ebben az országban!” (Ézs 5,8). Vajon az a körülmény, hogy a világ legsűrűbben lakott területén robbant ki a járvány, ahol az élelemszerzés a vadvilág erőszakos kizsákmányolásához vezetett, nem mutat-e rá az erőforrásaink és mesterségesen fenntartott világunk végességére és törékenységére?
Betegség. Sokan teljes meggyőződéssel írják, hogy a járvány után biztosan más világ lesz, mint amilyen előtte volt. Ez helytálló abban az értelemben, hogy a járvány átértékeli a mozgáshoz, utazáshoz, munkához való hozzáállásunkat, és rávilágít arra, hogy mi az ami igazán szükséges, és mi az ami szükségtelen. De aligha igaz a kozmosz alapvető szerkezetére, mert a teremtett világ ugyanolyan törvények szerint működik most is, mint a középkorban, és ugyanúgy fog működni a járvány után is. A baj az, hogy azt hittük, tényleg más világban élünk ma, mint régen. Azt hittük, hogy ezt a világot, legalábbis a fejlett országokban, teljesen ellenőrzésünk alatt tarthatjuk. Sokkal inkább helytálló, hogy a világképünk rendült meg, ami nem tudott elképzelni a bolygó másik végéről minket elérő járványt, amelyet nem tudunk megelőzni, nem tudunk egyből felismerni, és nem tudunk biztosan kikerülni. Azt hittük, hogy az velünk nem fordulhat elő ami távoli országokban megtörténhet, pedig ugyanúgy fertőződnek meg emberek, ugyanúgy éheznek és szomjaznak, csak a láthatatlanul terjedő veszély most közel került hozzánk. A mai lecke arról szól, hogy mi is teremtmények vagyunk, és ha „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik” (Róm 8,22), abban nincs kivétel, mi is sóhajtozunk és szenvedünk. A „D” betű az angol disease kifejezést jelzi, aminek az eredeti jelentése a jólét és gondtalanság hiányát jelenti (dis-ease). Ezt nem csak a betegség öldöklő valóságában, hanem boltok előtt álló sorokban, munkát elvesztő kiáltásokban, a bizonytalanságban, a magányban, és a korlátozásokban is tapasztalhatjuk. A disease így nemcsak a vírusos betegséget, hanem annak társadalmunkra, egyházi közösségeinkre gyakorolt hatását is magába foglalja.
2019. Ez a kötőjel utáni évszám különösen is fenyegető, mintha csak egy mutáció verziószámát jelölnénk vele. Nagyon szeretnénk, ha nem lenne ebből COVID-21, COVID-22, … Mégis ez az évszám adhatja számunkra a húsvéti evangéliumot, mert ez a hatalmat, a mérgezést és a betegséget végül a világtörténelem legnagyobb eseményéhez kapcsolja, nevezetesen Krisztus születéséhez. Anno Domini 2019 – ez a tizenkilences mögé rejtett kezdet, a Krisztus-utániság visszautal időszámításunk kezdetére, amikor megszületett Isten Fia, akit megfeszítettek, meghalt és harmadnapon feltámadt. Vannak, akik az egész járványt Isten büntetésének tekintik és rezignáltan közönyösek, de ezzel egyrészt túl hamar leveszik rólunk a kényelmetlenné vált felelősséget és a bűn megnevezését, másrészt annak a reménységét is elvesztik, hogy akármi is legyen ez a járvány, nem kerülhet ki a kegyelmes és gondviselő Isten kezéből. Aranyszájú Szent János írja húsvéti igehirdetésében, hogy a főpapoknak még több katonát kellett volna állítaniuk a sírhoz, több zárat, rácsot és korlátot kellett volna tenniük rá, hogy ezek is a feltámadás valóságát bizonyítsák. Ez a korlátozás, kényelmetlenség és félelem ellenére való feltámadás legyen a mai evangélium. Az a Jézus, aki a halálból feltámadt, és egy kővel lezárt sötét sírból jött elő, annak semmilyen korlátozás nem akadály, hogy minket is részesítsen a feltámadás örömében, az Ő jelenlétében. Ezt nem csak egy befelé forduló, egyéni örömként érhetjük meg, hanem ahogyan a rosszat, úgy a jót is az egész teremtett világgal együtt tapasztalhatjuk meg. Ne felejtsük el, hogy a feltámadásba a föld is beleremegett (Mt 28,2), és a feltámadt Jézusban vélt kertész alakja (Jn 20,15) a természet rendezettségét, az édenkerti állapotokat is felidézi. Ady Endre A szép Húsvét című versében gyönyörűen festi le a feltámadás kozmikus erejét, amikor a szent tavasz csodáira csodálkozik, és így kérdez minket: „Krisztus támad és eszmél, Odukat és kriptákat pattant, Van-e gyönyörűbb ennél?”
Jürgen Moltmann írja a Kozmikus Krisztusról szóló kortárs tanításában: „Az ókori világ kozmikus krisztológiájában a megváltó Krisztus az erők, szellemek és istenek világával konfrontálódott. A »mindenek helyreállításának« hirdetése megszabadította a hívőket a világtól való félelmüktől és a démonok rettenetétől. Ma a kozmikus krisztológiának a megváltó Krisztust egy olyan természettel kell konfrontálni, amelyet az emberi lények káoszba döntöttek, mérgező hulladékkal szennyetek be, és egyetemes halálra ítéltek. Így neki a férfiakat és nőket a kétségbeeséstől, a természetet a megsemmisüléstől kell megmentenie.” Van-e bátorságunk az idei húsvétban felismerni Krisztust, aki halálával és feltámadásával nem csak egy személyes megváltást adott számunkra, hanem ezen keresztül egész emberi mivoltunkat is helyreállította a teremtett világban? Ez a helyreállítás nemet mond az énközpontúságra, és igent a Krisztus-központúságra, mert Ő „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15)
Kodácsy Tamás