Hit és környezetvédelem együtt? Naná!

Az egyre erősödő (meglehet, visszafordíthatatlan) környezeti válság az egyházi életet sem hagyja érintetlenül. A felekezetek a maguk kontextusában jelentős környezetvédelmi munkát végeznek, s bár gyakran nem mindenki számára magától értetődő még, de a teremtésvédelem evidens módon kötődik (kellene kötődnie) a mindennapi hitélethez.

Facebook esemény 

Van valami furcsa (és megmagyarázhatatlan) abban, hogy miközben a keresztyén ember életének valamennyi szegmensében (a párválasztástól a hivatáson át a mindennapok kisebb-nagyobb súlyú eseményeiig) meglátja a Szentlélek munkálkodását és a Teremtőt, addig az már korántsem magától értetődő valamennyiünk számára, hogy az Istenhez való viszonyunk a környezetünkhöz, a természethez való viszonyunkban is megmutatkozik.  

A kérdés a következőképp tehető fel: valóban teremtőként tiszteljük-e az Urat, ha az általa teremtett világot nem becsüljük meg? Hiteles-e, igaz-e a hitünk, ha nem figyelünk a minket körülvevő világ őrzésére? Ez a kérdés a háborúkkal, különféle bűncselekményekkel stb. kapcsolatban is feltehető, s a dolog nyitja éppen az, hogy miközben a háborút, az emberi élet kioltását stb. bűnnek, a gonosz munkálkodásának tekintjük (jogosan), aközben kérdéses marad, hogy ugyanígy járunk-e el, ha a természeti környezet feléléséről, a természet kizsákmányolásáról van szó.

 

34a34cb6e3030ffbcc1cbaa57ff312fb.jpg

 

Ez a kérdés egy újabb, meglehet, nem egykönnyen megválaszolható problémához vezet el: Bűn-e a természeti erőforrások kimerítése? S tovább, a soron következő beszélgetés plakátján megjelenített kérdésig: megbocsátja-e nekünk Isten az erdők kiirtását, a fajok pusztítását, a vizek, földek szennyezését stb.? De hogy egy még problematikusabb kérdést tegyünk fel: mihez kezdjünk azzal, hogy az ökológiai válság egyik okát egyes szakértők – más okok mellett – az emberiség túlnépesedésében vélik felfedezni?

Azért nehéz e kérdések megválaszolása, mert ha abból indulunk ki, hogy a válasz igen, mindez bűn, akkor az egy igencsak zavarba ejtő következtetéshez vezet. Gazdaságunk, társadalmi szerkezetünk és politikai rendszerünk, legalábbis itt, a világ „boldogabbik” felén, bizony éppen mások, a kevésbé szerencsések kizsákmányolásra épül. Az ún. fejlett országok a világnak a korábbi évszázadokban általuk gyarmatosított, nyomorúságos körülmények között élő részeire exportálják a szemetüket, amiben aztán gyermekek milliói fulladoznak. Ugyanez igaz a legkésőbb évente cserélt technikai eszközök előállításának körülményeire is.
Lásd például ezt a videót:

De gondolhatunk az esőerdők letarolásával otthonukat elveszített őslakosokra is és így tovább. A természet nem absztrakció: ahol szennyezik a vizeket, a földet, ott nemcsak a biodiverzitás csökken, hanem az emberek életkörülményei is drasztikusan romlanak.

A környezetvédelem tehát mindenekelőtt az élet védelmét és tiszteletét, például az emberhez méltó élet természeti feltételeinek védelmét jelenti. Szorosan összefügg ez tehát az emberi méltóság védelmével. A teremtésvédelem szóban a természeti és a mesterséges környezet, az ember és valamennyi élőlény (a társteremtmények) egyaránt benne foglaltatik. A teremtésvédelmet az egyházak minden év szeptemberében és októberében állítják a hitélet fókuszába, amelyhez felekezetek közötti kiadvány is készül. (Ezekről tájékozódni itt lehet.) Nem a természeti környezet és az ember szempontjainak egymás ellenében történő „kijátszását”hanem a teremtett világ fenntartásáért, az élet megőrzéséért folytatott szüntelen munkálkodást érthetjük a teremtésvédelem alatt, voltaképp hitünk egyfajta kifejeződését és felelősségünk vállalását.

Az egyházak, nemzetközi viszonylatban legalábbis, meglehetősen korán felismerték, hogy mondaniuk kell valamit az ökológiai válságról. A hetvenes évek elején jelentek meg az első nagy hatást kiváltó, széles nyilvánosságot kapó tanulmányok, amelyek a klímaváltozással foglalkoztak. Egy évtizeddel később, már 1986-ban megtartották az első olyan egyházi környezetvédelmi nemzetközi találkozót, ahol nem csak a keresztény felekezetek és a zsidó vallás, de számos nagy keleti vallás is képviseltette magát. E találkozó (valamint a későbbiek) jelentősége, hogy megjelenik a „természetnek, mint ajándéknak, mint önmagában is tiszteletre méltó, az embertől független, azzal kapcsolatban lévő entitásnak a felismerése”, s az a gondolat, hogy mindennek fennmaradásáért az embert illeti a felelősség. A vallások és felekezetek ökológiai válságra adott reakcióinak történeti áttekintése megtalálható ebben a kötetben.

Hazai jó példaként említhető a református ökogyülekezeti mozgalom, amely skót példa által inspirálva indult el itthon a kétezres években. A mozgalom intellektuális vezetője az Ökogyülekezeti Tanács, aminek tagjai olyan, a „témáért elkötelezett környezetvédelmi szakértők és lelkészek, [akik] az egyházon és a hitéleti közösségeken belül az ökológiai érzékenység felébresztésére kötelezték el magukat.” Ami a reformátusoknál az ökogyülekezeti mozgalom, az a katolikusoknál például a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület, aminek saját teremtésvédelmi műsora van a Mária Rádióban. (A mottó: „Cselekvő hittel a teremtett környezetért.”)

A követendő példák és jó kezdeményezések ellenére a gyülekezetek jelentős részében, legalábbis úgy tűnik, sem az igehirdetésnek, sem a napi működésnek nem feltétlenül integráns része még az „ökoteológia”, a keresztény környezeti etika és a teremtésvédelem. Sőt, időnként hallani olyan hangokat is, hogy a „zöld” gondolat felvállalásával az egyházak valamiféle „liberális”, „baloldali”, „hippi” eszmét vennének magukra. Ez azonban tévedés, s minél hamarabb ismeri fel ezt valamennyi egyházi szereplő, annál többet tud tenni az isteni teremtés csodájának megőrzéséért.

 

forest-trees-perspective-bright-957024.jpeg

 

Roger Scruton konzervatív filozófus a Zöld filozófia című könyvében arról ír, hogy a környezetvédelem leghatásosabb ösztönzője az lehet, hogy itt végső soron az otthonunkról van szó. Márpedig aki szereti az otthonát, az nem akarja tönkretenni, érvel a filozófus. (Persze, így volnának ezzel azok az országok is, amiket most szemétlerakóként használ a nyugati világ és azok az őslakosok is, akik éppen az otthonukat veszítik el az őserdők irtása miatt.) Aki pedig valóban hiszi, hogy „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók” (Zsolt 24.1–2.), s hogy a hívő ember minden cselekedetéről számot kell, hogy adjon az Istennek, az honnan is vehetné a bátorságot, hogy rombolja, felszámolja azt, ami nem az övé, aminek ő nem az ura, legfeljebb őrzője, fenntartója és továbbörökítője lehet? A nagyhatású német filozófus, Martin Heidegger szavait idézve: „Az ember nem a létezők ura, hanem a lét pásztora.” (Levél a humanizmusról)

A Reformált Egyházak Világszövetségének nagygyűlésén, 1997-ben Debrecenben, a Nagytemplomban (!) aláírt Debreceni nyilatkozat  gondolata minden kereszt(y)én számára iránymutatást ad:

„Nem vagyunk a saját magunkéi. Az élő Istené vagyunk, aki mindent megalkotott és kinyilvánította, hogy az mind jó. Nem fogjuk kizsákmányolni és elpusztítani a teremtést. Gondnokai leszünk a teremtésnek Isten számára.”

A következő beszélgetés (2019. 02. 25.) tehát századunk alighanem legfontosabb kérdését és legnagyobb kihívásait járja körbe.

Uri Dénes, a beszélgetés moderátora

 

Forrás: https://szoljbeapapnak.blog.hu/2019/02/16/hit_es_kornyezetvedelem_egyutt_nana?fbclid=IwAR1fYN0jJxBwJtTYrhECPhzSBA8wOiIFjdGo42_oRIe87Jwp-kDz4FuXdmQ

 

Facebook esemény  

 

Kapcsolódó cikkek