Kósza ötletként indult, látva a parókia kertjében roskadásig rakott szilvafákat. Közbeszólt időjárás, egyéb programok, végül azért sikerült kinevezni egy esőmentes péntek délutánt a maradék betrenci szilva szedésére. Nem voltak sztereotípiáink sem az eredményesség, sem a munkaerő tekintetében. Aztán csendesen gyülekeztek a vödrök, fülükhöz ragasztva a szilvaszedőket. Volt aki fára mászott, más karóval verte, megint mások szaporán kapkodták a lehullott szemeket, mindegy is hogyan, de hamar megteltek a vödrök, ládák. Mosás, „faggatás”, hamar elkészült a másnapi üstbevaló. Persze ha valaki minden megelőző ismeretet nélkülözve kitalálja a lekvárfőzést, nem nagyon gondol olyan apróságokra, hogy honnan lesz üst vagy éppen egyéb szükséges dolog. Éppen erre jók a csodák, különféle „néni” és „bácsi” nevek mögé rejtőzve elnéző mosollyal. Előkerült Ica néni üstje, csillogóan, mintha új lenne. Ott termett egy daráló is (talán egy elvetett magról nőtt ki hirtelen, ki tudja…), hiszen ha már ennyien vagyunk, akkor a kifaggatott szilvát érdemes lenne ledarálni, hogy hamarabb főjön, egyenesen az üstbe, hogy holnap reggel már csak alá kelljen gyújtani. Laci bácsi fát hasogat. Bizony eszünkbe ötlik, hogy a lekvár sem készül el néhány perc alatt…
Szombat reggel aztán alágyújtottunk. Mármint az üstnek, ami a faggatott-darált nemes betrenci húsát őrizgette. Előkerült egy bogrács is, ha már úgyis itt vagyunk, meg tüzelünk, akkor abba is kerül majd ez-az. Került is. Vadmalac combja, házi malac csülke, a parókia veteményeséből kikerülő sárgarépa, „presbiteri” krumpli, gondnoknéasszonyos fűszerek és szakértelem, s máris rotyogott a gulyás. A mesebeli kőleves jutott eszembe látva a bogrács egyre intenzívebben illatozó tartalmát. Kavargott a cibere serényen, egymást váltották a szorgos kezek. Jó volt ott, együtt, jókedvűen. S ha már ott vagyunk, „unalomból” lekerült az eresz alatt árválkodó száraz fa is a parókia pincéjébe. Sorba rakva, ahogyan illik. Valahogyan odapottyant egy fűrészgép is, aprítva a szomorkodó, determinációjának megfelelő végzetet váró tüzelőt, hiszen annak is lesz majd helye.
A lekvár már erős karokkal ragaszkodott a keverőfához, a gulyás pedig parancsolgatni kezdett a hasaknak. A lekvárt üvegekbe raktuk, hadd élvezze a lét édes csiklandását az első lekváros bukta születésének percéig. Öröm volt ránézni az első gyülekezeti szilva- csemegére. Semmi különös, de büszkék vagyunk rá. Az asztal metamorfózisa gőzölgő levessel rakott tányérokban csúcsosodott ki, s mi alig bírtuk türelemre inteni magunkat, míg az üst elmosta a lekvárfőző asszonyok kezét, fehérre, mint érkeztekor volt. Közös ima előtte, jóleső teltség utána, megcsappant gulyástartalom a bográcsban közben. Sommázva ennyi csak az ebéd, de ami mögötte volt, a hattól hetvenéves korig együttműködő, együtt örülő emberek közössége, az felbecsülhetetlen. Nem nagy, nem is kicsi, de mindenképpen csoda. Reméljük nem az utolsó…
Mező Arnold
